A vizek gyilkosai

Lányi György – A vizek gyilkosai Lányi György A szörnyek világa I. A VIZEK GYILKOSAI NATURA

Lányi György – A vizek gyilkosai Lektorálta dr. Stohl Gábor Illusztrálta Veres László A címlapon a mélytengeri kardfogú viperahal (Chauliodus sloani) zsákmányolásra 90 fokos szögben széttáruló állkapcsain világító tűfo- gak pazar fénye fénycsapdaként vonzza oda az áldozatokat. A hátlapon a nagy fehér cápa (Charcharodon charcharias) állkapcsai, az egymás mögötti sorokban rajtülő, 12-15 cm magas, árszerűen hegyes, kétoldalt tüskés tépőfogakkal. E háromszögletű „késfogak" néhány hónapon- ként váltódnak, s ily módon egyik-másik falánk fehér cápa élete folya- mán 30 000 ilyen félelmetes tépőfogat is elhasznál. © dr. Lányi György, 1990 A könyvet gondozta a Mezőgazdasági Kiadó Kft. ETO 591.5 ISBN 963 233 156 7 Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat Felelős kiadó DR. GALLYAS CSABA igazgató Felelős szerkesztő DR. PESTHY GÁBOR Műszaki vezető CSÁKVÁRI ATTILA Tipográfia PRIMUSZ CSABÁNÉ Műszaki szerkesztő ORLAI MÁRTON Az illusztráció VERES LÁSZLÓ munkája A fedelet VERES LÁSZLÓ grafikájának felhasználásával BARÓTHY ISTVÁN készítette Nyomás engedélyezve 1990. július 9-én Megjelent 11,25 A/5 ív terjedelemben 90.843 Szekszárdi Nyomda Felelős vezető BENIZS SÁNDOR

Lányi György – A vizek gyilkosai A titokzatos szörnyjelenség Mefisztó: No már megint az értelem határán járunk, ahol a ti emberi elmétek kezd megzavarodni. Mit állsz össze velünk, ha nem tudsz lépést tartani? Goethe: Faust Szörnyekről hitelt érdemlően s egyben érdekfeszítően meglehetősen kockázatos dolog könyvet írni. Az ilyesmire vállalkozó már eleve szá- molhat azzal, hogy a kétkedő olvasó művét fenntartásokkal fogadja. Szorítkozhat bár információiban a legmegbízhatóbb forrásmunkák állí- tásaira, valamint személyes észleléseire és meggyőződésére, könyvét „a hiszékenyek megtévesztéseként" vagy egyszerűen csak „hatásvadászó komolytalanságként" ítélik majd meg, s aligha kerülheti el az „áltudo- mányos félrevezetés" megbélyegző vádját sem. Az efféle gyanúval ter- helt előítéleteket a szerzőnek minden korrekt igyekezete ellenére azért is nehéz elhárítania, mivel munkájának megjelenése előtt már számta- lan valótlannak bizonyult hírnek, szenzációhajhász tudósításnak, men- demondákat való tényként tálaló cikknek, továbbá megannyi ügyes fantáziával készült horrorfilmnek és ponyvaregénynek sikerült e foga- lomkört alaposan lejáratnia. A szörnytémával szembeni gyanakvást és pejoratív feltételezéseket méltán keltheti az a tudati zűrzavar, ami a leg- több emberben a mindenképp természetfelettinek elfogadott és titok- zatossággal övezett csodalényekkel kapcsolatban eluralkodott. Éppen ezért kívánatos bizonyos rendet teremtenünk a szörnyek fogalomköré- ben, s egyúttal tisztáznunk is kell az egész jelenségkör sajátosságait. Nagytakarítás a fogalmak lomtárában Az Értelmező Kéziszótár (Akadémia, 1982) szerint a szörnyeteg (latinul monstrum), rövidített alakjában szörny kifejezés jelentése: idomtalanul torz voltával iszonyatot, utálatot keltő ember, állat vagy képzeletbeli

Lányi György – A vizek gyilkosai lény, amely kegyetlenségével rémületet, borzalmat keltő jelenség. E fő- névből képzett szörnyű, szörnyűség, szörnyülködik, szörnyszülemény, szörnyethal gyakoriak nyelvünkben, s általában valami visszataszítóra, iszonytatóra, irtózatot keltőre, félelmetesre, rémesre, kegyetlenre, bor- zalmasra vonatkoznak. Az agyrémet, rémképet, rémlátomást egyaránt kifejező kiméra ugyancsak ijesztő, meghökkentő, borzadályt keltő lényt jelent. A porcos halak középmély tengerzónákat lakó külön csoportját alkotó kimé- rák vagy tengerimacska-félék (Chimaeridae) családjának képviselői csakugyan igazi „agyrémek". Legismertebb fajukat például nagy sze- mű, kerek fejéről tengeri macskának (Chimaera monstrosa), illetve hosszú faroknyúlványa miatt tengeri patkánynak is nevezik; egyik mélytengeri rokonának, a Galathea-expedíció által felfedezett Rhino- chimaera galathea fajnak pedig golyóbis alakú fejéről még hosszú, kam- pós végű orr is előrenyúlik. Hajmeresztő, szörnyű külsejű lények, nem vitás. A kimérák mitológiai „ősei" közül Khimaira oroszlánfejű, kecsketes- tű, kígyófarkú lény, a Kentaur pedig félig ember, félig lótestű teremt- mény volt. A Gorgók egyikének ijesztő külsejű nőalakja, Medusa fején viszont haj helyett kígyók tekeregtek, s így nem csoda, hogy látásától az emberek kővé meredtek.... Ám ne higgyük, hogy csakis a görög istenek hozhattak létre ilyen rémalakokat. Korunk szaporodásbiológusainak a különböző fajok magzati sejtjeinek egyesítésével ugyancsak sikerült már eltérő tulajdonságokat - így felemás külsőt is - hordozó olyan új egyedeket előállítaniuk, amelyeket a szakemberek szintén a kiméra szóval jelölnek. Mosonmagyaróváron például az agráregyetem állat- biotechnikai kutatócsoportja korai juh- és kecskeembriók mikrosebé- szeti manipulációjával 1987-ben félig bak, félig kos kimérát állított elő, mely születésekor a fejétől és lábvégeitől eltekintve báránykülsejű volt, de bégetés helyett tökéletesen mekegett. Indulatok szörnyei A szörnyek jellemzői közül bizonyára a gonosz tulajdonság ösztö- nözhette Shakespeare-t ama képzettársításában, amikor a féltékenysé- get a zöld szemű szörnyeteg (the green-ey'd monster) névvel ruházta föl az Othello III. felvonásának 3. jelenetében, amikor a velencei már álnok zászlótartója, Jago a szerelemféltés gyanúját oltja be fellebbva- lója szívébe. A nagy népszerűségnek örvendő, egykori francia sanzoné- nekes, Maurice Chevalier viszont a Francia Becsületrenddel kitüntetett

Lányi György – A vizek gyilkosai revüsztárt, Josephine Bakert illette a szent szörny elnevezéssel, mivel nagyszerű humanitárius tetteivel méltán rászolgált a szent jelzőre, de a közelállók gyakran a szörny-oldalával is találkozhattak (az érte rajon- gók a nézőtér távlatából viszont megint csak a „szentet" láthatták benne). Goethe a Faust dráma Meflsztofelész alakjával, Madách pedig az ember tragédiáját megidéző örökbecsű látomásában Luciferrel szemé- lyesíti meg a rontás gonoszát megtévesztő mezbe rejtő sátáni szörnyet. Aztán nézzük csak, hogyan válhat egy mindennapos, puskára érett vadunk egyből „szörnnyé"? Bertha Bulcsú a Szörnyek a kertben című történet keretében (Élet és Irodalom, 1987.41. szám) a balatonfelvidéki kertjét esténként meglátogató vaddisznókat - melyek az erdészek szemében legföljebb dúvadak, a vadászokéban meg dicső trófeák - e sorokkal avatta szörnyekké: „Először csodálkoztam - emlékezik az író -, hogy milyen megállíthatatlanok, aztán szinte megriadtam tőlük, akárcsak a madaram. Volt a viselkedésükben valamilyen nyers fölény, ős-szörny programozottság, ismeretlen motiváltságú erő." Majd a le- hullott körtékért odacsábult vadak néhány látogatása után így folytatja: „A madarunk messziről megérzi, ha közeledik a kerthez a hersegő, árnyak közt mocorgó ismeretlen szörny. Mi nem. Csak érzékeljük, hogy a szörny már a kertünkben jár. Nevet adunk neki, besoroljuk valamelyik Képzeletbeli szörnyek: A) nyugati típusú, kétfejű szörnyalak, B) keleti, kultikus szörnytípus. A nyugati meseszörnyek feje a krokodilokéra, a test és a farok nagy pikkelyei az óriáskígyókéra, karmos oszloplábai viszont a rég kihalt (!) sárkánygyíkokéra emlékeztetnek. A keleti mitologikus szörnyek fejét ellenben a tigristől vagy az oroszlántól kölcsönözték, testük többi részét viszont a nagy testű varánuszgyíkokról mintázták.

Lányi György – A vizek gyilkosai fiktív rendszerünkbe és megnyugszunk. Az az illúziónk, hogy megismer- tük. Pedig aminek neve van, az még lehet titokzatos, esetleg félelmetes." A szörnytéma filmvászonra kínálkozó mitikus, varázslatos sugallata Hernádi Gyula írót és Jancsó Miklós filmrendezőt is megihlették; szerzőpárosi vízióik A szörnyek évadja című játékfilmben (1987) eleve- nedett meg. Képzelet szülte szörnyetegek Irodalmi példáinkkal eljutottunk az emberi képzelet szülte szörnyetegek- hez, amelyek a görög mitológiától az Ótestamentumon át a régi száza- dok monda-, rege- és mesevilágáig felettébb változatos alakzatokban jelennek meg. A mitológiai szörnyek néhány hajmeresztő külsejű meg- testesítőjéről a kimérák említésekor már szóltunk. Az ősi hitregék, hősi eposzok, népi mondák és mesék híres szörny- alakjai a sárkányok. A Bibliában is sok szó esik róluk. János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvében (Újtestamentum) jelentkezik az égen „egy nagy veres sárkány, akinek hétfeje vala és tíz szarva, és az ő fejében hét korona"(12. A napba öltözött asszony és a sárkány). Azután bővebb leírást kapunk itt egy másik jelenésben (13.) a tengerből jövő hétfejű vadállatról: „És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, a melynek hét feje és tíz szarva vala,... hasonló vala a párduczhoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája, mint az oroszlán szája, és a sárkány adá az ő ere- jét, hatalmát annak. "Majd bemutat még az apostol egy kétszarvú ször- nyet is, a következő szavakkal: „Azután láték más fenevadat is feljőni a földből, a kinek két szarva vala, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szól vala, mint a sárkány." (Károli Gáspár fordításában.) Az európai mondavilágban a sárkány általában embert fenyegető, aszszonyokat rabló, tűzokádó, sőt emberevő gonosz lény, amelynek tá- madásaitól hős vitézek bátor hadakozásukkal mentik meg a fenyegetett szüzeket, s a rémületben élő, fegyvertelen népet. Így jelennek meg e krokodilfejű, kígyónyakú, pikkelyes gyíktestű, kígyófarkú hüllőóriások, olykor hét, sőt akár kilenc fejjel, máskor hatalmas denevérszárnyakkal is a Grimm testvérek 1812-1818 közt három kötetben kiadott mesegyűjte- ményének illusztrációiban. A legendákban tehát nagyon sok sárkány fordul elő. Többségük bar- langban lakik, ahol a szépséges királylányt őrzi, vagy ellenkezőleg: szü- zeket nyel el. Aztán egy vakmerő lovag vetődik oda, aki megküzd a tü-

Lányi György – A vizek gyilkosai zet okádó sárkánnyal, amelynek rendszerint a hét félelmetes feje külön- külön is harap. Akadnak azonban békés, jóravaló sárkányok is. A kép- zelőerő e csodaszülöttei mindenesetre jó néhány ezer esztendőt megér- tek Európában. Hiszen már az argonauták vezére, laszon is megvereke- dett velük a fekete-tengeri Kolkhiszban, hogy végrehajthassa Aiétész ki- rály parancsát, aki a varázsos erejű sárkányfogakkal kívánta földjét be- vetni. Keleti sárkánymítosz Talán még mélyebb, mondhatnók kultikus erő rejlik a sárkányokban Keleten, a kínai, az indonéziai, az indiai, az indokínai, a japán mítoszok- ban. A keleti néphit szerint a sárkány a derék emberekre nézve jóságos, igazságtevő, bölcs lényként, a rosszakra viszont büntető, végzetes fene- vadként jelenik meg. A fenséges sárkánygondviselő egyébként a kí- naiak nemzeti jelképe, a hajdani császárok címerállata, a mai népünne- pélyek felvonuló jelmezes embercsoportból kialakított, kígyózó táncá- val megjelenített ünnepi szimbóluma. A sárkányisten jóformán az egész Keleten ez a cafrangos, hosszú kígyótesttel megelevenedő, tigris- vagy oroszlánfejű, félelmetes fogait mutogató lény (régen Ázsiában is nagyobb számban éltek még oroszlánok). Egy ősi kínai legenda szerint Yao idején, i. e. 2297-ben „a vizek kiléptek medrükből és elöntötték Kí- nát. A földet kígyók és sárkányok lepték el." Vietnamban magam is lépten-nyomon találkozhattam a long, vagyis a sárkány névkapcsolataival, s a domborműveken, faragványokon, a ki- monók selyempalástján aranyfonállal kihímzett, díszesen stilizált alak- jával. Mindez ott magától értetődő, hiszen a szájhagyomány szerint maguk a vietnamiak a sárkányok leszármazottai... E „népi ősök" nemcsak mondavilágukat kísérik végig, de nevezetesebb helyeiket is róluk nevezték el. Mai fővárosuknak, Hanoinak a régebbi neve Thang Long volt, ami felszálló sárkányt jelent. A Haiphongtól északra húzódó ten- geröböl, a Ha Long épp az ellenkezőjét jelenti: e név a leszálló sárkány öblét fedi. Noha ezt az elnevezést méltán származtathatnánk a világ nyolcadik csodájának tartott csipkés karsztkúp szigetsorok mesés össz- képének, amely egy tengerbe zuhant hatalmas sárkány kiemelkedő ta- rajaira emlékeztet, az „igazi" magyarázatot mégis a néphitben ma is elevenen élő, ősi legenda adja rá. E szerint ezen a tájon a vitorlás dzsunkái- kon békésen halászgató vietnamiaknak valaha gyakorta kellett megküz- deniük a nagy tengeri viharokkal és a kalózok kegyetlen támadásaival.

Lányi György – A vizek gyilkosai Az egyik elkeseredett harcban azután a túlerővel viaskodó halászok az istenhez fohászkodtak, s ő az égből sárkányokat küldött megsegítésük- re. Azok hirtelen aláereszkedve, szájukból gyöngyöket ejtettek a tengerbe. A gyöngyökből pedig azon nyomban meredek sziklaszirtek emelkedtek ki a víztükör fölé. A ma is megcsodálható, háromezernél is több sziklasziget hullámtörésétől azután mindjárt szelídebbé vált a dü- höngő tenger, s a fenyegetett halászok így már sikerrel tudtak megküz- deni a betolakodó kalózokkal... Néphitünk sárkányai A magyar néphit a sárkányt főleg felhőkön vágtató szörnyként, a vihart élesztő garabonciás szárnyas paripájaként képzeli el. Petőfi 1844-ben ih- letett mesekölteményének hőse, János vitéz pedig ilyennek látta a Tün- dérország harmadik kapuját őrző rettenetes sárkányt: „Uram ne hagyj el! itt volt ám szörnyű strázsa; I Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása: I Egy nagy sárkánykígyó állt itt a kapuban! I Elnyele hat ökröt, akkora szája van. "Nem csoda hát, ha a rettenthetetlen vitézt egyből elnyelte, ámbátor a példás mesehős egy szál karddal a sárkánykígyó gyomrából is kiszabadítva magát, le tudta győzni a rémes szörnyóriást. Figyelemre méltó itt a félelmetes kígyó gonosz sárkányként való „félreértékelése", mely hüllő az ótestamentumi teremtéstörténet álnok rontójaként meg- gyűlöltetett édenkerti kígyójából nőtt át ilyen nagy, gonosz szörnnyé a magyar mondavilágba. Hiszen minden igaz hívő emlékezetébe vésőd- hettek az első asszonyt elámító kígyót elátkozó isteni szózat szavai: „Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sar- kát mardosod." (Mózes I. könyve 14., 15., Károli Gáspár fordítása). Felvilágosodott korunk kétségbevonhatatlan jele, hogy a Csu- kás-Bergendy szerzőpárosnak a kígyók jegyeit is magán viselő mesesár- kánya, a tévéből, a magnókazettákról, a hanglemez- és mesekönyvborí- tókról jámbor kedélyességgel ránk tekintő Süsü sárkány napjaink jósá- gos meseszörnyalakjaként gyerkőceink népszerű „barátjává" lépett elő.

Lányi György – A vizek gyilkosai Földtörténetünk sárkányai A régi sárkányrajzokat nézegetve sok hasonló vonást fedezhetünk fel főbb jegyeikben az óriás őshüllők, a dinoszauruszok rekonstruált képei- vel. (Az ismeretterjesztő művekben sárkánygyíkoknak is nevezik őket.) E krétakori hüllőóriások közül a 15 méteres szárnyterpesztésű, félelmetes kinézetű Pteranodonokat a szakkönyvek is repülő sárká- nyokként említik. A mondabeli sárkányok legtöbbjének ábrázolása azonban leginkább a vízben élő hattyúnyakú őshüllőkre, a Plesiosauru- sokra emlékeztet, miután azok kicsiny feje éppen olyasfajta kígyónya- kon ült, mint a később megrajzolt sárkányoké. Talányos dolog, hogyan is jeleníthették meg a sárkánylegendák rajzban, festményben megidé- A földtörténet harmadkorában élt szörnyetegek: A) madárutánzó dinoszaurusz, a Struthiomimus, B) Stegosaurus nevű páncélos dinoszaurusz, C) a háromszarvú Triceratops prorsus nevű dinoszaurusz 6 méter hosszú és 2,5 méter magas volt, D) a 12 méter hosszú és több mint 5 méter magas zsarnokgyík, a Tyrannosaurus rex, minden idők legnagyobb termetű szárazföldi ragadozója volt, E) kacsacsőrű dinoszaurusz, a Trachodon, F) kazuárfejű dinoszaurusz (Corythosaurus casuarius)

Lányi György – A vizek gyilkosai zett alakjait a csak később feltárt őshüllőcsontvázakra illő külsővel a középkor művészei. Minthogy a dinoszauruszok a krétaidőszak végén, mintegy 70 millió esztendővel ezelőtt haltak ki, a sárkányábrázolók so- hasem láthattak eleven őshüllőt. Viszont azok földi maradványait már az ókorban is valamelyest ismerték, Kínában pedig évezredeken át a „sárkányfog", meg a „sárkánycsont" volt a fejfájástól az epekőig minden bajra a csodatevő orvosság. Ezért lehetséges, hogy talán mégis a sár- kánygyíkmaradványok nyomán kialakított ősi mitikus ábrázolások szolgáltak alapmodellül a középkori legendák hüllőábrázatú, pikkelyes testű sárkányalakrajzainak kialakításához. Más tudósok (Brückmann, Rosenmüller) tagadják ezt a feltevést, és a sárkányok egyik „őséül" a barlangi medvét jelölik meg. Megint mások a többféle ősi szabású, de napjainkban is létező állat jegyeiből összegyúrt sárkányfigurák mintaál- lataiként elsősorban a krokodilt és az óriáskígyót emelik ki. Ám a gyík- törzsűek ősei közt ott lehettek a manapság is élő s az őket befogni szán- dékozó embert vad harapásukkal és farkuk korbácscsapásaival fogadó óriás varánuszok, a bőrnemű szárnnyal megjelenők esetében pedig a nagy testű denevérfajok (repülőkutyák, repülőrókák) is. Híresztelések szörnyei A sárkányok mitikus világából térjünk át az ugyancsak képzelet kiszí- nezte, de híresztelőik által létezőnek állított szörnyek bemutatására. A híresztelt szörnyetegek leghírhedtebb alakjai a középkori hajósok előtt „többször is megjelent", 30 méter hosszúra is megnövő tengeri óriáskí- gyók, továbbá a hatalmas szigetként a tengerből felemelkedő óriáspoli- pok, a krákok. És hogy milyen félelmetes szörnyetegek ezek, arról rész- letes feljegyzések maradtak ránk Erik Pontoppidan bergeni püspöktől, aki szerint „...szavahihető tengerészek tanúsága szerint a tengeri kígyó az egész hajót körülgyűrűzi és mindenestül a mélybe rántja". A svéd Olaus Magnus történetíró 1554-ben azt írta erről a szörnyről, hogy „...ez az óriás tengeri kígyó a Bergen-vidék sziklás barlangjaiban pihen, és nyári éj- szakákon jön elő. Elsősorban a partok mellett vadászgat, de kijön a szá- razra is. Hossza 200 láb (kb. 60 m), vastagsága pedig 20 láb (kb. 6 m)". Ami pedig a legendás óriáspolipot illeti, az nem a ma ismeretes mélytengeri óriás tintahalakra (a tízkarú óriáskalmárokra), hanem leí- rásuk szerint egy hatalmasra nőtt közönséges nyolckarú polipra emlé- keztetett, csakhogy - és itt megint Pontoppidan norvég püspököt idéz- zük - „...amikor feljő a krák, az óriáspolip, a hullámokból fokozatosan

Lányi György – A vizek gyilkosai széles, dimbes-dombos felületű hátság emelkedik ki. Jó félóra kell hozzá, míg körüljárhatjuk"... Ami aztán e fantasztikus polipóriás karjait illeti, ....ezek a karok vastagabbak a legnagyobb hajók árbocainál, s elég erő- sek ahhoz, hogy egy százágyús fregattot a mélybe rántsanak"... Ám nemcsak a derék bergeni püspöktől, de másoktól is hajmeresztő történeteket olvashatunk a hajókat megtámadó gigászi polipokról. De- rűs De Montfort például 1802-ben egy afrikai partok mentén haladó Saint Malo-i hajó fedélzetén maga is szemtanúja volt egy ilyen táma- dásnak; feljegyzésében így idézi föl a legijesztőbb pillanatokat: „...hirte- en egy elképesztően nagy tengeri szörny jelent meg, mellső részeivel kie- melkedett a habokból, a vizet hosszú szakaszon felkorbácsolva átnyúlt a hajóhíd fölött, belekapaszkodott a hajóba, hosszú, hajlékony és félelme- tes karjaival a hajókötélzetre és az árbocokra tekeredett, egészen az árbo- cok csúcsáig nyúlt, és iszonyatos súlyát latba vetve azon igyekezett, hogy a hajót oldalára döntse, s lerántsa a mélybe...„ A megrázó esetet egy kép örökítette meg Saint Malo templomának falán egészen 1944-ig, amikor bombatalálat pusztította el. Montfort egy másik hasonló eseményt is feljegyzett, ahol a hatalmas krák a hajófedélzetet tisztogató három mat- rózt igyekezett elkapni, s a bajba jutottak segítségére siető legénység minden mentő igyekezete ellenére a szörny két áldozatával a mélybe merült. Persze nemcsak tengeri kígyóóriások és hajókat mélybe húzó gigantikus krákok rettegést keltő történetei keringtek szájról szájra a száza- dok során, hanem egyéb tengeri, sőt szárazföldi szörnyetegek egész se- regletét lehetne itt még felemlíteni. Gazdag irodalom örökítette meg leírásokban és rajzokban fantasztikus alakjaikat s a hozzájuk fűződő hí- reszteléseket. Az egyik ilyen híres, régi könyvet Ulysses Aldrovandus alkotta (Monstrorum história. Bononiae, 1642), a másik Franzius Farkastól származik, melyet Miskolczi Gáspár fordított és jelentetett meg Lőcsén 1702-ben, Egy jeles Vad-Kert címen. Mai ismereteink szerint azonban a régi természetleírások e hihetetlenül fantasztikus teremtményeit csakis mondabeli képzeletlényekként fogadhatjuk el. Az irántuk érdeklődők részletesebb tájékoztatást kaphatnak róluk Farkas Henrik Legendák ál- latvilága című (Natura, 1982) könyvéből.

Lányi György – A vizek gyilkosai Létező szörnyek - felfedezés előtt és után Jelen munkám céljául azt tűztem ki, hogy a Földünkön egykoron élt, valamint a napjainkban létező s szörnynek tekintett lényekről az eddigi tudományos ismeretek és hitelt érdemlő történetek alapján tájékoztas- son. Ám a létező szörnyek teljes körű számbavétele terén újabban némi zavart idézett elő az 1982-ben jónevű tudósokból verbuválódott Nem- zetközi Kriptozoológiai Társaság egy s más meglepetést keltő bejelenté- se. (A kriptozoológia a rejtetten élő állatokkal foglalkozó, azok kinyo- mozására létrehozott új tudományág.) Az amerikai Roy P. Mackal professzor, a szovjet Dimitrij Bajanov moszkvai zoológus, a kanadai H. Le Blond oceanográfus, valamint japán, kínai, bolgár, dél-afrikai kollégáik feltételezik, hogy a tengerek kellőképp át nem kutatott térségeiben és mély zónáiban, továbbá a szárazulatok még ember nem járta, nehezen megközelíthető helyein olyan állatok és vademberek, jobbára kimon- dott szörnyek rejtőznek, amelyeket éppúgy, mint egy sor nemrég felfedezett, addig kipusztultnak vélt vagy legalábbis sose látott unikumot, behatóbb kutatóexpedíciók révén még elő lehetne keríteni. Végül szörnyleltárunkból még föltétlenül ki kell emelnünk a ször- nyetegek széleskörűen bizonyított, manapság létező alakjait. Noha egyi- kükhöz, másikukhoz fantáziaszüleménynek ható, régebbi és új keletű kalandos történetek fűződnek, ám a tudományos művekből megbízha- tó információkat olvashatunk róluk. Azonban ezek a száraz, rideg, de mindenképp hiteles tények, adatok sem fosztják meg - mint látni fog- juk - ezeket az ijesztő külsejű s veszélyes állatfajokat rettegett szörny mi- voltuktól. Viszont naiv igyekezet volna mindezeket a lényeket lexiko- nokban vagy zoológiai rendszertani munkákban ilyen összefogó cím alatt keresni. A szörnyjelenség mint nézőpont Hogyan - kérdezhetné akkor az olvasó -, miként is foglaljuk e könyv- ben egybe a különböző állatrendszertani csoportokból kiragadott lé- nyeket szörnyek gyanánt? Nos, szó sincs a zooszisztematika holmi ön- kéntes megreformálásáról... Csupán a lényegileg már érzékeltetett szörnyjelenség nézőpontjából irányítjuk érdeklődésünk reflektorfényét az emberi megítéléssel eképp jellemzett, s borzadályteli „szörny" szó- val felruházott élőlényekre, hogy közelebbi vizsgálódásunk közepette végre leleplezhessük minden titokzatosságuk hátterét. Azonban ko-

Lányi György – A vizek gyilkosai rántse gondoljuk, hogy nyomozásunk leleplezései e rettegett rémeket megfosztanák félelmetes szörnynimbuszuktól. Ellenkezőleg, minél tü- zetesebben kémleljük ki szörnylényük hihetetlennek tűnő megnyilvá- nulásait, annál borzongatóbban, egész szörnymivoltuk teljességében gyakorolnak majd elképesztő benyomást ránk. E kötetünkben a vizekben rejtőzőkkel, a későbbiekben megjelenő másodikban pedig folytatólagosan az égen és a földön, vagyis a szárazu- latokon föllelhető további állatszörnyekkel ismerkedünk meg, de nem hallgatjuk el az emberieket sem. Mert noha idáig szörnyeket csak az álla- ti teremtmények köréből említettünk csak, a szörny megbélyegzést ko- rántsem véletlenül ruházták rá már oly sok iszonyatot vagy rettenetet keltő emberalakra. Hisz a szörnyjelenség tagadhatatlan figurái a magas havasokon és az ősrengetegekben még ma is kutatott, állatias külsejű vademberek (ha egyáltalában léteznek ilyenek); a bizonyos hitelt ér- demlő históriákban leírt szörnyegyedek (Hany Istók, Drakula és tár- saik); az indiai őserdőkből kézre kerített, állat módra viselkedő „farkas- gyermekek"; a szerencsétlenségükre visszataszító torzként világrajöt- tek szánalmas, de egyben ijesztő szörnyalakjai; valamint a történelem tébolyult tirannusait, s napjaink elvetemült, hírhedt gonosztevőit is ide sorolhatjuk, akik rettegett „szörnyként" való említésüket nem külsődle- ges adottságaik, hanem lelki torzulásuk belülről jövő rémtettei kapcsán kapták. Lajstromba vettük tehát a jellegzetes szörnytulajdonságaik révén szörnyetegeknek tekinthető képzeletbeli, kihalt, kellően még nem igazolt (idáig fel nem fedezett), valamint a létező (már felfedezett) lények sajá- tos kasztjait. Valamennyi lényegében az emberi nézőpont titokzatos szüleménye vagy legalábbis a valóságot kiélező szörnymotivációja. Ideje tehát, hogy kétkedő előítéleteinket félretéve, nekivágjunk a víziször- nyeket felderítő, kalandos expedíciónak.

Lányi György – A vizek gyilkosai A szörnyetegek virágkora Tudós: Az ősvilág kihalt állatjai / Valódi példányokban állnak itt Madách: Az ember tragédiája A szörnyeket kereső utunk első elágazásánál az irányjelző tábla letűnt korok ősvilága felé mutat. Ahhoz, hogy legelső kutatóexpedíciónkkal oda juthassunk, a tudományos-fantasztikus regények múltba repítő időgépén szárnyra kapva kellene visszakerülnünk a földtörténeti kö- zépkor mocsaras, páfránybozótos rétjeire, no meg a páfrányfenyős, szá- gópálmás őserdeibe. Ott aztán majd a lélegzetünk is szinte eláll, amint egyre-másra megpillantjuk az imitt békésen lombokat legelésző, amott a zsákmányát vadul kergető, távolabbra a langyvizű óceánban gázoló vagy épp a levegőbe emelkedő óriás sárkánygyíkok félelmetes alakjait. Fikciónk talán a kétkedők számára meseszerűnek hat, noha állítá- sainkra semmiképp sem érvényes a hagyományos meseindító szólam: „Hol volt, hol nem volt..." Ugyanis eltökéltségünkhöz híven - mely szerint fejezeteink során nem a képzelet szülte, hanem a valóságos ször- nyeket ismertetjük - a következőkben is valóságos, egykoron élt és szaporodott, igazi hús-vér szörnyetegek nyomába szegődünk. Hiszen a Földünket évmilliók során át uraló ősszörnyek nem a pusz- ta fantázia szüleményei. A fennmaradt, ezrével feltárt fosszilis leletek - egy-egy fajukat rekonstruálhatóvá tevő csontvázelemek, körvonalaikat s kültakarójukat tükröző kőlenyomatok, mumifikálódott tetemeik - ré- vén az őslénykutatók egymás meglátásaihoz nagy hasonlósággal jelení- tették meg, hozták vissza a roppant távoli múltból könyveik képtábláin és múzeumaik őslénytári modelljein a kihalt őshüllők formagazdag, különböző létezési módra specializálódott alakjait. Ősvilági kalandozá- sunk, a paleozoológusok kalauzolásával, tehát nem egyszerű képzelgés.

Lányi György – A vizek gyilkosai Sárkányok - életközeiben A viszapergetett időt tekintve, a 220 millió éve kezdődött triászban nyo- mozunk az ősvilág megtestesült szörnyurai után. Ekkor jelennek meg a dinoszauruszok közvetlen ősei, a Thecodontia néven egybefoglalt, tü- dővel lélegző őshüllők. Ezek a szárazföldön futkározó ősgyíkok első- sorban a szemgödör előtti koponyanyíláspárjukkal, továbbá még azzal Különböznek a náluk is korábbi, egyszerűbb alakoktól, hogy fogmed- rükben az állkapocsra tapadó fogak helyett már gyökeres fogak sora- koztak. A nemegyszer tüskés páncélzatú elősárkánygyíkoknak hosszú farkuk volt, s erőteljesebb hátsó lábaikon már felemelkedve futkároz- tak. A kisebb termetű, páncélos tekodonciák azután három irányban ágaztak szét még a triász folyamán: a családfa egyik ágán a további korok minden viszontagságát mind a mai napig átvészelt krokodilok (Cro- codilia) rendje, a másikon a Saurischia, a harmadikon pedig az Ornit- hischia rend tagjai jutottak át a 180 millió éve kezdődött jurakorba. Az utóbbi két csoportot hosszú ideig Dinosauria néven közös rendszertani egységbe foglalták. A dinoszaurusz szörnyetegek e két alakcsoportja képviselte a hüllőfejlődés csúcsát: a környezeti feltételekhez szerveze- tük módosulásával, testrészeik átalakulásával legjobban alkalmazkodott, vagyis az akkori adottságokhoz specializálódott életformákat fel- sorakoztató, olykor 20-30 méteres testméretet is elérő állatóriásokat. Békés legelészők és vérszomjas ragadozók Most haladjunk irányítható időgépünk pályáján kissé előre, a 100 millió evvel ezelőtti jurakorba, amikor már a dinoszauruszoknak már igen sok faját lelhetjük fel. Körülöttünk meleg, páradús mocsarak, páfránybozó- tos rétek, távolabbra pedig szágópálmás, páfrányfenyős, mamutfenyős ligetés erdők sajátos alakzatú foltjai. Tisztásaikon bolygónk hajdani legnagyobb - olykor 20-30 méteres - szárazföldi állatai tűnnek elő a fák sü- rűjéből. Egy részük békésen legelészik, nagy hersegéssel ropogtatja a le- tört lombozat terebélyes adagjait. Ott meg egy kétlábra emelkedett, fé- lelmetes fogsorát villogtató szörnyóriás üldöz egy csupán méteres törpe sárkánygyíkot, amely struccszerű lábait fürgén váltogatva, gyors iramo- dással menekül mennydörgő ordításaival is fenyegető üldözője elől. Ennek a struccformájú ősgyíknak (Struthiosaurus) a csontjait tárta fel az erdélyi Szentpéterfalva határának kréta időszaki rétegeiből Nopcsa Fe- renc, az Állami Földtani Intézet egykori igazgatója.

Lányi György – A vizek gyilkosai A dinoszauruszok között tehát akadtak vérszomjas ragadozók, de dögevők, sőt rovarevők csakúgy, mint jámbor vegetáriánusok is. Az utóbbiak mindegyik formája nagy testtömegű volt. Impozáns egyedei- ket a páfránybozótos, dús réteken és a szágópálmás ligetrengetegeken keresztül-kasul bolyongó legelészésük közben vettük már távolról ész- re. Megint más sárkánygyíkokra akkor figyelhettünk fel, amikor azok a mocsarak, tavak, folyók vizébe gázolva alámerültek, majd felbukkantak a víztükörből. Végtagjaik a vízbe merülő testük „súlyvesztése" és a víz- ben való mozgás hatására elcsökevényesedve uszonyszerűvé váltak, hosszú, kígyószerű nyakuk pedig periszkópként emelhette a víz fölé kicsiny fejüket. Az észak-skóciai Ness-tóban mindmáig reménykedve kutatott szörnyet, a népszerű Nessie-t a bizakodó tudósok egyike-másika épp egy ilyen máig fennmaradt hattyúnyakú dinoszaurusznak (Brachio- saurus? Plesiosaurus?) írta le. Az elképzelés a tavi életmódot tekintve logikusnak tűnik, de a harmadkori hatalmas áradások, óriási felhősza- kadások feltorlódó víztömege azonban e hattyúnyakú sárkánygyíkok tömeges pusztulását okozta. A tengerparton egyszerre csak egy csőrösfejű repülősárkány emelkedik a levegőbe, kiterjesztve majdnem 8 métert átfogó bőrszárnyain vi- torlázva. Farka nincs, csőrszerű állkapcsa és csontos fejtaraja teszik meghökkentő külsejűvé. Víz fölötti nesztelen siklórepülése olyan, akár egy mai sárkányrepülőé, hiszen hatalmas szárnyaihoz képest testtöme- ge viszonylag csekély volt. Most, hirtelen a víz színe fölé ereszkedik, és csőrös állkapcsai közt már ott vergődik a pillanatok alatt kifogott hal- zsákmány. A jurában és a krétában a repülő életmódhoz nagymérték- ben idomult repülősárkányok (Pteranodon) imént megelevenedett pél- dánya kicsiny és gyenge lábaival nehezen mozgott, ügyetlenül totyogott a talajon. Ezért - amikor már a levegőben vitorlázott - sokáig kerülte a felesleges leszállást. Egy szárnyaló másik repülősárkány még fiókáit is a levegőben, repülés közben etetgeti - megragadó családi életkép a krétai tenger fölött! Mennydörgők, kacsacsőrűek, tüskésfarkúak A teljesen hal formájú, csupán 2-3 méteres, tengerlakó halgyíkoktól (Ichthyosaurus) - a 6 méteres, növényevő páncéltarajos sárkányon (Ste- gosaurus) át - a mennydörgő óriásgyíkként is említett, 20 méter hosszú és 20 tonna testtömegű Brontosaurusig, valamint a leghosszabb, majd 30 méteresre is megnövő dinoszauruszig, a Diplodocus carnegii nevű, a

Lányi György – A vizek gyilkosai késő jura mocsarait lakó gigantikus szörnyetegig megborzongva szem- lélődhetünk. A hattyúnyakú óriássárkánynak (Diplodocus) piciny feje nem volt nagyobb igen karcsú, hajlékony nyakánál és ostorszerűen el- vékonyodó, hosszú farkánál. Gigászi testmérete ellenére nem volt olyan súlyos, mint a magashátú mennydörgő gyík (Brontosaurus), amelynek nevét jól jegyezzük meg, mert a későbbiek során ma is kísér- tő alakjával találkozunk még), de azért hatalmas testét az elefántokéhoz hasonló, négy, oszlopszerű láb vitte előre. Ugyanilyen lábakon porosz- kált a nála jóval kisebb tüskésfarkú sárkány, a Stegosaurusok egy másik faja is. E páncélos testű dinoszaurusz hátán nagy, csontos lemezekből álló taraj tűnt föl, s egy rátámadó másik szörny ellen rövid, erős farka hegyes, nagy tüskéivel csapkodva védekezett. Mint általában a sárkány- gyíkoknak, e szörny fejében is alig diónyi agy lapult csupán, de emellett a medence és a vállöv táján még két másik, a fejbelinél kissé nagyob- bacska „agya" - a gerincvelő helyi megvastagodásából származó agy- dúca - is működött. A felső krétakor rengetegében tovább bolyongva figyelhettünk fel egy ugyancsak oszloplábú őshüllőre, amely zömök testével, valamint orr- és homlokszarvaival azonban inkább valami ősorrszarvúra emlé- keztetett; ez volt a Triceratops. A 12 méter hosszúra megnövő, 5 méter magasságú, félelmetes Tyrannosaurus, kacsacsőrszerű állkapcsaiban húzódó, 12 centiméter hosszú fogaival egyből átharapta a nála nem sokkal kisebb ragadozó rokonának, a Trachodonnak a nyakát. Noha utóbbi csőrszerű, hosszú állkapcsában mintegy 1000 fog (!) sorakozott, csak a vízbe menekülve menthette meg egy Tyrannosaurus-támadás elől az életét. Csodálatos módon, a Trachodon egyik példánya mumifikálódott leletként maradt fenn mind a mai napig! A ragadozó dinoszauruszokat figyelve feltűnik, hogy mellső lábaik megrövidült végtagokká csökevényesedtek, ugyanakkor erős farkuk és magas törzsük hátrahúzta testüket, s ezáltal ezek a hüllőóriások két láb- ra emelkedtek. A kréta időszakig a hüllő medencéjű dinoszauruszágon belül a köny- nyű csontozatú s ezért könnyebben menekülni tudó „madárlábú" nem- zetségek, a strucc idomú Struthiominus és Ornithominus sárkánygyíkfa- jok is kialakultak. Jobban szemügyre véve őket, nyomban észrevehet- tük, hogy elcsökevényesedett mellső lábaikat hordozó törzsük is igen megrövidült, lábszáruk megerősödött és madárcsüdszerűvé vált, kö- zépső, megvastagodott ujjaik pedig struccszerű futólábas talpakká mó- dosultak. E kis fejű, fogatlan, strucckülsejű dinoszauruszok nem is táp- lálkozhattak mással, csak apróbb állatokkal.

Lányi György – A vizek gyilkosai Leletek sokasága Bolygónk hajdani szörnyóriásait korántsem képzelgő fantáziánk sza- badjára eresztésével idéztük föl. Hiszen a kréta végéig eltelt 150 millió éven át Földünk felszínét uraló (majd 70 millió évvel ezelőtt hirtelen el- tűnt) hüllőszörnyetegek külsejéről, testméreteiről és életmódjáról fel- tárt testmaradványaik sokasága árulkodik; ezek a sárkánygyíkleletek Ausztrália kivételével valamennyi világrészben ezrével kerültek elő. Egyik-másik lelőhelyen teljes csontvázaikat is tucatjával találták meg. Így például az észak-amerikai Rocky Mountains sziklái közt és a Colo- rado folyó mentén egész „tömegsírokra" bukkantak; a hatalmas dino- szauruszcsontok egymás melletti darabjaiból teljes csontvázakat lehetett összeállítani. A Föld számos pontján mintegy kétszáz éve sorra feltárt maradvá- nyok közül az egyik leggazdagabb leletegyüttes a belgiumi felsőkréta- rétegből a múlt században (1877-ben) előkerült 29 leguánfogú sárkány- gyík (Iguanodon) csontváza. Bernissart környékén e 10 méter hosszú, 6 méter magas, két lábon járó, növényevő őshüllő 23 teljes csontvázát tár- ták fel. Ám ennél is híresebb látnivaló Kanada nyugati részén, a hatalmas préri végén, a Sziklás-hegység előterében, Brooks város közelében levő Dinosaurus Park. E 37 000 négyzetméternyi „csontbánya" terüle- tén több mint 400, kb. 100-200 millió éve élt állatóriás maradványát ta- lálták meg. Ebben az ősvilági állattemetőben az őslénykutatók együtt lelték föl a kifejlett hatalmas példányokat a még fiatal „kicsinyeikkel". A következtetésük nyilvánvaló volt: ezek a dinoszauruszok éppen szapo- rodási korukban valami ismeretlen ok miatt egyszerre pusztultak el utódaikkal. A hajdani hüllőszörnyetegekre fényt derítő egyik legszenzációsabb leletegyüttesre viszont csak nemrég, 1987-ben, a kanadai Alberta tarto- mány déli részén, közel az Egyesült Államok határához bukkantak rá. A Warner várostól 23 kilométerrel nyugatra levő Devil's Coulee hegy- szakadék mélyén, a Milk River Ridge közelében 20 dinoszauruszfész- ket tártak fel a paleontológusok. A 21 centiméter átmérőjű tojások 30 centiméteres közönként növényrostok kazlában, rétegenként, halom- ba voltak rakva. Egy-egy fészek 1-2 tucatnyi tojást rejtett, közel a felszín alatt. A leletegyüttes nagy szenzációja, hogy a tojások egy részében magzatok maradványait, sőt néhány tojásból éppen kibújt sárkánygyík- bébit is találtak! Ezekről Len Hill, a Calgary egyetem geológusa és Phi- lip Currie, a Tyrell múzeum őslénytudósa megállapították, hogy a ka- csacsőrű dinoszauruszok (Hadrosaurus) két fajának: a tülkös Styraco-

Lányi György – A vizek gyilkosai saurusnak, valamint egy primitívebb formának, a Hypsilophodonnak a tojásairól, magzatjairól és újszülötteiről van szó. A kifejlett hadroszauruszok 13 méter hosszúak voltak, testtömegük 4-6 tonna lehetett. E növényevő őshüllők magzatai közül sok a kikelés- hez közel állt. Valószínűleg vízbe fúltak, amidőn a közeli folyó kilépett a medréből. Az árvíz vékony iszapréteggel fedte be a tojásokat, s ezzel megóvta őket az elbomlástól, s 73 millió éven át konzerválva maradhat- tak fenn megkövült iszaptemetőjükben. Az 1987. évi, ritka értékű leletek a dinoszauruszokról alkotott ama új keletű őslénytani feltételezést támasztották alá, miszerint a sárkánygyí- kok nem a hüllőkre jellemző változó testhőmérsékletű, hanem a mada- rakhoz és az emlősökhöz hasonlóan melegvérű állatok lehettek. A nagy körzeteket csordákban bebarangoló dinoszauruszok amellett őrizve kí- sérgették fiataljaikat, sőt bizonyára sokkal gondosabban, mint ahogyan azt manapság sok emlős vagy madár teszi. Tojásaikat a rothadó - s így hőt adó - növényekkel befedve, nagy halmokban költötték ki. A páratlan leletegyüttest feltáró paleontológusok szerint a 21 centi- méter hosszú tojásból kikelő hadroszauruszok egyéves korukig 280 centiméteresre növekedtek. Az ilyen drámaian gyors növekedés is azt sugallja, hogy ezek az állatok endotermikusak voltak, azaz belső szerve- zetüket állandó hőmérsékleten tudták tartani. Gyors kihalásuk rejtélye A tudósok mindmáig élénken vitatott problémája a dinoszauruszok viszonylag gyors eltűnésének, azaz kihalásának tulajdonképpeni oka. (A "viszonylagos" kitételre azonban indokolt figyelmet fordítani, ugyanis a mai környezet kisebb-nagyobb körzetekben tapasztalható drasztikus leromlása - a termőtalaj-lepusztulás, a sivatagok terjeszkedése, az elszi- kesedés, az áradások okozta pusztítások, a mérgező anyagoktól való el- szennyeződés, a települések és a közúti forgalom terjeszkedése - követ- keztében napjainkban a dinoszauruszoknál jóval drámaibb gyorsaság- gal pusztulnak ki egyszer s mindenkorra növény- és állatfajok boly- gónkról.) Valójában a kréta időszak közepén az egész Földön még nagy számban élő sárkánygyíkok állományai a geológiai középkor végére rohamosan megcsappantak, majd a harmadkor beköszöntével az emlő- sök lettek a szárazföld uralkodó állatcsoportjai. A 65 millió éve bekö- vetkezett „nagy halál" okairól az idők során több tucatnyi különböző el- mélet hangzott el.

Lányi György – A vizek gyilkosai További kihalt ősszörnyek: A) a repülő sárkánygyík, a Pteranodon kiterjesztett bőrszár- nyai majdnem 8 métert fogtak át, B) tengeri hosszúnyakú ősgyík, a Plesiosaurus, C) hatytyúnyakú ősgyík, a Peloneustes, D) leguánfogú őshüllő, a növényevő Iguanodon, E) minden idők legnagyobb termetű szárazföldi állata, a 20 méter hosszúra és 20 tonna testtömegűre megnövő mennydörgő gyík, a Brontosaurus, F) a leghosszabb testű dinoszaurusz, a majdnem 30 méter testhosszú Diplodocus carnegii Közülük nyomban elvethetünk minden olyan elméletet, amely kisebb-nagyobb geológiai katasztrófát tételez fel. A kisebbek hatása ugyanis nem terjedhetett ki a Föld egész felszínén minden élettérre, a nagyméretűek viszont minden akkor élt állatcsoportot egyaránt elpusz- títottak volna. Márpedig a dinoszauruszok közeli rokonai, a krokodilok máig is léteznek, az emlősök felvirágzása meg éppen a dinoszauruszok kihalásával egy időben kezdődött el. Figyelemre méltó azonban, hogy a dinoszauruszokkal egy időben számos gerinctelen állatcsoport is kihalt. Egy sor biológiai indokolással is a geológiai okokhoz hasonlóan ál- lunk. Járványok, élősködők, ragadozók egy-egy kisebb állatközösséget, akár egész fajokat kipusztíthatnak ugyan, de nem olyan sokágú rend-

Lányi György – A vizek gyilkosai szertani csoportot, mint a sokféle létfeltételhez alkalmazkodott, sok- nemzetségű dinoszauruszoké. Az emlősök elszaporodása sem lehetett oka a hüllőpopulációk kipusztulásának. Hiszen ma is sok tojásevő állat- faj él, mégsem pusztulnak ki azok a fajok, amelyek tojásokat raknak, ar- ról nem is szólva, hogy számos dinoszauruszfaj „elevenszülő", helye- sebben eleveneket tojó volt. Ugyanezen okok azt az elméletet is meg- kérdőjelezik, amely szerint a tojások mészhéja fokozatosan vastagodni kezdett, s végül is a dinoszauruszfiókák azt már nem tudták feltörni. Szintén biológiai ok lenne elöregedésük és túlspecializáltságuk. A sár- kánygyíkok evolúciója a testméretek növekedésének irányába haladt: így jöttek létre a gigantikus alakok. Egyes testrészeknek mások rovására történő túlfejlődése a lassúbb egyedfejlődéssel, a csökkent szaporodó- képességgel járhatott együtt. Így úgynevezett túlélt, szenilis alakok jöt- tek létre, ami önmagában is elegendő okot szolgáltat a kihalásra. Az elöregedett alakok kültakaróján és koponyáján túlcsontosodások, ab- normális csontfüggelékek jelentek meg, egész családok vesztették el fokozatosan fogaikat, a csöves csontokban belső kinövések jöttek létre. Az őshüllők növekedését is az agyalapi mirigy szabályozta, s így arra is gondoltak, hogy kipusztulásukat a rendellenessé váló hormonháztartás idézhette elő. Ám abszurd feltevés volna egy egész állatcsoport más- más életmódot folytató tagjára nézve azt gyanítani, hogy egyszerre valamennyi fajban ugyanaz az anyagcsere-betegség lépjen föl. Kétségtelen, hogy a rendkívül kicsiny és differenciálatlan agyú dinoszauruszok a földtörténet legostobább állatai lehettek, mégis meghök- kentő az a további feltevés, hogy kiveszésük oka butaságuknak tulajdo- nítható. Hiszen a máig fennmaradt krokodilok és teknősök akkori ősei sem voltak eszesebbek. Az elképzelések harmadik csoportja olyan fizikai jelenséget keres, amelynek jelentős biológiai hatásai lehettek. Ilyenek a különböző su- gárzások, amelyek a Napból érkezve szüntelenül bombázzák a Föld bioszféráját. Ezt a radioaktív sugárzást a Föld mágneses erőtere, az at- moszférát ernyőként védő ózonréteg (az úgynevezett ózonpajzs), és maga a légkör „megszelídíti". Az ezzel a tényezővel érvelők szerint azonban a Föld mágneses pólusai időnként felcserélődtek, a csere ideje alatt a védő mágneses mező hiányzott, és a Nap sugárzása teljes intenzi- tásával érte a Földet. Csakhogy ettől a szárazföldi emlősöknek is ki kellett volna pusztulniuk, a vízi élőlényeknek viszont nem, mivel néhány méteres vízréteg már kielégítő védelmet nyújt a káros sugárzások zöme ellen. Mégis a dinoszauruszokon kívül a többi szárazföldi állat túlélte ezt az időszakot, a vízi élethez alkalmazkodott sárkánygyíkok (a halgyí-

Lányi György – A vizek gyilkosai kok, a hattyúnyakú vízisárkányok stb.) viszont vízi életelemükben is ki- haltak. Igen látványos katasztrófával ecseteli az óriáshüllők kiveszését a szu- pernovaelmélet kitalálója. Az összeomló csillag föllobbanásából a Föld- re érő elektromágneses sugárfront az ionoszféra röntgentartományából óriási energiát elnyelve, a külső légrétegek hirtelen felmelegítésével felkavarta a légkört. A dühöngő orkánok a nagy nedvességtartalmú alsó rétegeket a magasba sodorták, ahol azokból jégkristályfelhők keletkez- tek. Ezek visszaverték a Nap hősugarait, s így a földi hőmérséklet rohamosan csökkent. A lehűlés és a növényzet csökkenő tápláléktermelése azután elvégezte állatöldöklését. A komor drámát megint csupán az za- varja, hogy miért élték túl ezt a kataklizmát a teknősök, a krokodilok és az emlősök, miért nincs nyoma a növényzet egyidejű pusztulásának a kövült rétegek növénylenyomatai egymást követő sorozatában? A csil- lagászok egyébként nem tudnak olyan szupernova-üstökösmaradvány- ról, amely a kipusztulási periódusban keletkezett volna. Mások megint azzal érvelnek, hogy a dinoszauruszok kihalásának oka olyan környezeti változás volt, amihez ezek a túlfejlett őshüllők szervezetükkel már nem tudtak alkalmazkodni. Elsőként a nagy flóra- változásokra hivatkoznak. A növényevő dinoszauruszok fő táplálékai a cikászok voltak; vajon a kréta végén a nyitvatermőket felváltó zárvater- mők új és részben fás növényeire rá tudtak-e szokni a hüllőóriások? Ha nem, a növényevők megritkulása a ragadozó dinoszauruszfajokra is ki- hatott, és ez az általános éhezés már nagy állatcsoportokat törölhet az élővilágból. Noha a trópusi éghajlatú krétakorban a sárkánygyíkok a ci- kászok és páfrányfenyők sűrűjében éltek, s a növényzet átalakulásával egy időben haltak ki, mégsem valószínű, hogy az új növényzet egysze- rűen ehetetlen lett volna a számukra. Akkor viszont mi történhetett? Logikusabb feltevésnek tűnik a növényi produkció okozta oxigén- szint, esetleg ellenkezőjeként a légköri szén-dioxid-szint emelkedésé- vel bekövetkezett ökológiai egyensúly-eltolódás következményeinek végzetes hatása a dinoszauruszokra. A légkör oxigén-szén-dioxid egyensúlyát a tengerek egysejtű növényzete, a fitoplankton fotoszinteti- kus tevékenysége befolyásolja. A jura idején az őstengerekben nagy tö- megben szaporodtak el a mészvázas algák, amelyek kalcium-karbonát- vázuk létrehozásához a tengerek kalciumsóit és a légkör szén-dioxidját használták fel. Az óriási tömegű mészvázas alga lekötve a szén-dioxid- készleteket, az oxigént termelő zöldmoszatok, vagyis az állatokra hasz- nos fitoplankton életkörülményeit tönkretéve, a növényi plankton tö- meges pusztulását eredményezte. Tanúi ennek a vastag mészkőréte-

Lányi György – A vizek gyilkosai gek. A légköri szén-dioxid-szint ezzel bekövetkező csökkenése a levegő és a vizek hőmérsékletének süllyedéséhez vezetett. A hidegebb vízben a szén-dioxid jobban oldódik, ezért a folyamat továbbhaladt. A tengeri ragadozó sárkánygyíkok már a tápláléklánc összeomlása miatt is kihal- hattak. A szárazföldieknél pedig még súlyosabban hathatott a hideggé váló levegő és az oxigénszint csökkenése, hiszen anyagcseréjük az addig uralkodó meleg éghajlathoz alkalmazkodott. Ez megmagyarázná azt a körülményt is, hogy a dinoszauruszokénál kevésbé élénk anyag- cseréjű s így hibemálódásra képes krokodilok és teknősök miért élték túl nagy testű kortársaikat. A földtani középkor nagy geomorfológiai változásai is hasonló követ- kezményekkel járhattak. A kréta végén a tengerek hirtelen visszavonul- tak, a szárazföldek éghajlata szélsőségessé vált. Négy évszakos különb- ségek, viharok, zivatarok köszöntöttek be, amik az alkalmazkodni nem tudó fajokkal könnyen végezhettek. Mégis hogyan következhetett be pusztulásuk? A legvalószínűbb vá- lasz: nem tudtak alkalmazkodni a hőmérséklet-változásokhoz. A dinoszauruszok felület-tömeg aránya igen alacsony volt, márpedig a hőcse- re a testfelületen át megy végbe. A krokodil például úgy szabályozza testhőmérsékletét, hogy vízbe megy, ha melege van, és a napra fekszik ki, amikor a teste kihűlt. Az óriás testű vagy páncéllal borított dinoszauruszok esetében ez a hőszabályozási módszer nagyon gyenge hatású lehetett. E szempontból tökéletesen mindegy, hogy a dinoszauruszok hi- deg- vagy melegvérűek, vagyis változó vagy állandó testhőmérsékletű állatok voltak-e. Kihalásuk legvalószínűbb oka tehát az, hogy nem voltak képesek hőháztartásukkal a harmadidőszakkal beköszöntött válto- zásokat követni. Néhány tudós azonban sehogy sem tud belenyugodni ama gondolat- ba, hogy a Földünk középkorát szinte mindenütt uraló impozáns ször- nyetegeknek az írmagja is kipusztult volna. Vajon nem lehetséges-e, hogy bolygónk néhány - fennmaradásukra alkalmas feltételeket nyújtó s mindmáig háborítatlan - pontján még rejtőzik néhány hírmondójuk? Hiszen a tudomány nem egy olyan „élő kövületre" bukkant rá, mely ál- latok a dinoszauruszokkal azonos időszakból vagy még régebbről, ha szűkebb körben is, de mindmáig fennmaradtak. Akkor pedig Földünk kutatók nem járta fehér foltjain vagy az emberjárta ismert körzetek még feltáratlan szintjein érdemes még utánuk kutatni. Élnek-e tehát bioszféránk eleddig rejtett helyein az évmilliók viszontagságait szeren- csés körülmények közt túlélő szörnyetegek? Ennek a kérdésnek a kö- vetkező fejezetben nézünk utána.

Lányi György – A vizek gyilkosai Élnek még ősvilági szörnyek? A modern tudós mégsem utasít minden szokatlant a mesék vilá- gába. Hátha a tenger titkai nincsenek még teljesen felkutatva? Hátha a vizek mélyén lappang még valahol az ősvilági óriáshüllők ivadéka? Hátha majd egyszer a tudomány elérkezik oda, hogy a tenger úgy tárul fel előtte, mint egy mérhetetlen nagy akvárium, s akkor valamelyik korallbarlangból csakugyan előkúszik az őskor szörnyeteg gyíkja? Ráth-Végh István: Két évezred babonái Noha kitűnő kultúrtörténészünk az őskor tüdővel lélegző s csupán halzsákmányolásra alámerülő „szörnyeteg gyíkját" valamelyik korall- barlangból előkúszva reméli egykoron felfedezni, merész reményeit mégsem szabad egészében naiv ábrándként felfognunk. A tengerkuta- tóknak az utóbbi két évszázad alatt máris sikerült egy sor olyan ősvilági eredetű élőlényt előkeríteni, amelyeket eleddig csupán kövületeik alap- ján több millió év óta kihalt ősállatokként ismertek az őslénykutatók. Kézre kerített „élő kövületek" Itt vannak mindjárt a régi, kihaltnak tudott őspuhatestűek sorra előke- rülő eleven hírmondói, amelyeket a népszerű tudományos irodalom élő kövületekként említ. Közülük a krétakor végén már kihaltnak tartott háromszög-kagylók (Trigonia) öt ma is élő faját találták meg Auszt- rália partjai mentén. Az első példányt már 1822-ben sikerült egy auszt- ráliai természetbúvárnak, Samuel Stutchburynek begyűjtenie. Az azó- ta előkerült fajtársairól is bebizonyosodott, hogy e 350 millió éves múlt- ra visszatekintő tengeri állatok megtartva ősi életmódjukat, a maguk te- rületén láthatóan derekasan állják a versenyt a létért való küzdelemben. 1879-ben került elő egy mélytengeri kotróhálóból a hasítékos őscsi- gák (Pleurotomaria) több élő egyede. Üres házuk nagy értékű ritkaság- ként a legtehetősebb gyűjtők, a „milliomosok csigájaként" vált az ama- tőr körökben irigyelt gyűjteménydarabbá. A jamaicai első eleven lelet óta azonban kiderült, hogy a paleozoikum óta sikeresen életben maradt hasítékos őscsigák nagy számban lelhetők fel a karibi és a Japán környé-

Lányi György – A vizek gyilkosai Néhány „élő kövület": A) a japáni maradványcsiga (Pleurotomaria beyrichii) hasítékos héjának magassága eléri a 16 cm-t B) csigaházas polip (Nautilus pompilius), C) atlanti tőrfarkú (Limulus polyphemus) ősrák ki tengertérségekben. Japán kutatóknak sikerült ezen őscsigát akvá- riumban hosszabb időn át megfigyelniük, megfejtve ezáltal e tenger- iszapon mászkáló őspuhatestű héjhasítékának élettani jelentőségét az állat kopoltyúlélegzésének elősegítésében. Egy másik őscsigát viszont csak 1952-ben kerített kézre a dán Galathea óceánkutató hajó kutató- gárdája fenékkotró hálóval 3590 méter mélységből. Az alul nyitott, fölül kúpos házú maradványcsigák (Monopfocophorá) fosszilis héjmaradvá- nyait már azelőtt is jól ismerték a paleozoológusok; a héjmaradványok alapján azt tartották róluk, hogy 300 millió évvel ezelőtt mind kipusztul- tak. És most mégis előkerült ez a roppant hosszú időt átvészelt példá- nyuk. A továbbiakban még kézre került túlélő példányokon végre lehe- tősége nyílt a tudósoknak eme őslények anatómiáját, sőt az akvárium- ban életben tartott egyedeken még az életmódját is megismerniük. Az őstengerek spirálisan felcsavarodott mészvázú csigaházas polip- jainak (Nautilus) kövületcsiszolatokban pompázó szabályos héjszerke- zetét az amatőr és hivatásos gyűjtők egyaránt régóta csodálták. Sokáig ezeket az őspuhatestűeket is kihalt őslényeknek tartották. 1705-ben azután George Eberhardt Rumph német utazó a kelet-indiai Amboyna- szigetnél meglelte az első eleven csigaházas polipot. E 380 millió év óta létező, mészvázas őspolipoknak azóta 5 ma is szaporodó faját ismerjük a Samoáktól a Fülöp-szigetekig húzódó Indo-Pacifíkus tengertérség- ből, valamint Kelet-Afrika és Arábia tengervidékéről. További valóságos csoda, hogy a 350 millió év előtti kambrium se- kély tengerei aljzatán nagy számban nyüzsgő patkórákok manapság is változatlan alakban szaporodnak több sós-, illetve édesvízi élőhelyü-

Lányi György – A vizek gyilkosai kön. E fölülről páncélpajzs védte tőrfarkú ősrákok egyaránt megtalálha- tók az Atlanti-óceánban (Limulus), a délkelet-ázsiai tengertérségben (Carcinoscarpius, Tachypleus), s rokonsági ágon mint nyári pajzsosrák (Triops cancriformis) és tavaszi pajzsosrák (Lepidurus apus) néven a mi alföldi pocsolyáinkban is. Az ordovicium időszaktól, vagyis mintegy 450 millió év távolából eredő „ősi pedigréje" van a pörgekarúakhoz tartozó, a tengerekben sok- felé oly közönséges csőrkagylónak vagy más nevén kacsakagylónak (Lingula) is. A mezozoikum óta ugyancsak máig fennmaradt a kettős lélegzésű tüdős halak (Dipnoi) néhány dél-amerikai (Lepidosiren), afrikai (Pro- topterus) és ausztráliai (Neoceratodus) nemzetsége. Az Új-Zélandon először 1839-ben megtalált, 50-60 centiméteresre megnövő hidasgyík (Sphenodon punctatus) vagy helybéli nevén tuatara ősei pedig még a dinoszauruszokat is láthatták. Valójában nem is igazi gyíkról, hanem egy 250 millió évvel ezelőtt létezett csőrösfejű felemás- gyík-család máig életben maradt képviselőjével van dolgunk, mely ős- hüllőknek a krokodilokhoz hasonlóan hasi bordái, fejlett fejtetői szer- vük, az úgynevezett tobozszem, valamint a koponyájuk halántékabla- kait kettéosztó csontívük van. A hidasgyík fölfedezéséig csupán fosszilis leletekről ismert eme ősi anatómiai jegyeket az évmilliókat túlélő új- zélandi tuatarák szervezete ma is híven őrzi. A mezozoikum kezdetén a dinoszauruszok árnyékában szerényen feltűnő, de csupán az utóbbiak eltűnése után differenciálódó emlősök körében is rábukkanhatunk néhány igazi élő kövületre. A rinocéroszok már első pillantásra ilyen archaikus csoportnak látszanak, s közülük is a legősibb a kihalás szélén álló szumátrai orrszarvú (Dicerorhinus sumat- rensis). Ám még nála is ősibb a dél-amerikai oposszum (Didelphis mar- supialis), ez a legősibb emlősnemzetség, a kainozoikum elejétől, mintegy 65 millió évvel ezelőttről ismert erszényes patkányok (Didelphidae) családjának máig nagy szaporasággal sokasodó leszármazottja. Életrevalóságát a dél-amerikai oposszum jó alkalmazkodóképessé- gén kívül elsősorban nagy termékenységének s gyors egyedfejlődésé- nek köszönheti. Szaporaságára jellemző, hogy az oposszumanya kéthe- tes vemhesség után számos kölyöknek ad életet, s közülük 4-10-et fel is nevel. A nőstények évente háromszor-négyszer is ellenek, s utódaik 6-8 hónap elteltével már ivarérettek. Nem véletlen tehát, hogy ez a koráb- ban csak Dél- és Közép-Amerikában honos „élő kövület" immár az Egyesült Államokba is előrenyomulva tömeges elszaporodásával az USA déli államainak legkártékonyabb emlősállatává lépett elő. A szán-

Lányi György – A vizek gyilkosai tóföldeken a termést, a pajtákban a takarmányt dézsmálja, a baromfit pedig a menyétfélék módján pusztítja el. A nagyvárosokba is bemerész- kedik, ahol mindinkább kiszorítja a patkányokat. Térhódításával ez a primitív újvilági erszényes szinte rácáfol a 20 millió éves múltja folytán méltán kijáró élő kövület megjelölésre, mely kitételnél inkább vala- mely elszigetelt területen, korlátozott számban fennmaradt, kis egyed- számú állatra gondolunk. Az ősállatok egyikének-másikának tehát az évmilliókkal dacoló élet- ben maradása viszonylag jól sikerült. A roppant hosszú időt túlélő sok élőlény közül kiragadott példáinkkal csupán azt kívántuk szemléltetni, hogy bizonyos környezeti feltételek változatlansága s egyes állatfajok életrevalósága minő „életkonzerváló" hatású lehetett az evolúció folya- mán, s amikor e jobbára rejtett előfordulású eleven „maradványállatok" véletlenszerű fölfedezésére is gondolunk, korántsem kizárt még né- hány rég kihaltnak vélt ősszörny további előkerülése. Ugyanis az előbbiek- ben bemutatott élő kövületek egyike sem a félelmetes ősi szörnyetegek kö- zül való. Pedig milyen világraszóló szenzáció is lenne egy ilyen rettenetet keltő, meghökkentő kinézetű, nagy ősállat hirtelen előkerítése... Feltámad egy krétakori halszörny! A már-már hihetetlen feltevésű reménykedésre mintegy csattanós vála- szul 1938. december 22-én váratlan karácsonyi ajándék örvendeztette meg a világ zoológusait. A jelzett napon Dél-Afrika keleti partvidékén, a Chalumna-folyó torkolata közelében, bennszülött halászok addig soha nem látott félelmetes külsejű zsákmányt húztak fel hálójukban az óceán nagyobb mélységéből. Az ismert halak mellett egy 1,5 méter hosszú, soha nem látott, acélkék halszörny is ott hánykolódott, amely erős állkapcsaival veszedelmesen kapkodott feléjük. Félve a testével nevesen csapkodó zsákmányuk éles fogaitól, a halászok agyonütötték az ismeretlen nagy halat, de szerencsére a számukra értéktelen, félmá- zsányi állatot nem dobták vissza az óceánba, hanem a dél-afrikai East London múzeuma gondnoknőjének, Courtenay Latimer kisasszony- nak jelentették, aki nyomban a helyszínre sietett. A nagy hőség miatt azonban a hal ekkorra már úgy megromlott, hogy csak a bőrét lehetett megmenteni. Mindenesetre Latimer kisasszony felismerte, hogy egy addig teljesen ismeretlen és a tudomány számára nagy értékű leletre akadt, s ezért legalább a leválasztott bőrt elküldte J. B. L. Smith professzornak, a Cape Town-i egyetem állattani intézetébe.

Lányi György – A vizek gyilkosai Amint Smith professzor megtekintette a figyelemre méltó külde- ményt, mindjárt feltűnt neki az úszók hajmeresztő külseje. A mell- és hasúszók a törzsből kinyúló erős nyeleken ültek és rojtos végűek voltak. Az ugyancsak bojtos hátúszókaréjokon kívül szokatlan volt még a széles, húsos faroknyélen levő háromrészes farokúszó alakulása is. A felső és az alsó úszószegélyen kívül ugyanis középen még egy kis rojtos függelék is lógott. Ilyen lábszerű, az aljzaton való mászásra is alkalmas, rojtos végű úszói csak a kövületeikből ismert bojtosúszójú halaknak (Crossopterygii) voltak. Ezek a nagy múltú őshalak éppen ebben a for- mában, mint a most ijesztő szörnyként felbukkant alak, már a perm- ben, a Föld őskorában kialakultak, és a geológiai középkor egész folya- mán uralták a világtengereket, majd a kréta korszak végén - akárcsak a dinoszauruszok - egyszerre csak eltűntek. És most, az Indiai-óceán mélyéből, váratlanul előkerül egy eleven hír- mondó azon őslények rokonságából, amelyeket a paleontológusok 40 mil- lió éve kihaltnak véltek! Ez aztán csakugyan igazi tudományos szenzáció- ként hatott. „Egy élő kövületet fedeztek fel!" - „40 millió év múltán egy élő krétakori halat találtak!" - ilyen s ehhez hasonló szalagcímű tudósítá- sok láttak napvilágot 1938. december végén a napilapok hasábjain. A) másfél méteres maradványhal (Latimeria chalumnae), B) Malania anjouanae nevű maradványhal, C) a megvizsgált maradványhalakról kiderült, hogy páros úszóik csontváza kúszásra alkalmas csonklábaknak nyújt szilárd vázat, és a gerincoszlo- puk alatt hosszú tüdőzsákjuk van, továbbá eleventojók

Lányi György – A vizek gyilkosai A réges-rég kihaltnak tudott bojtosúszójú őshalak e nemzetsége te- hát az óceán megközelíthetetlen mélységeinek alig változó környezeti viszonyai között mind a mai napig tovább szaporodott, anélkül, hogy a jelzett napig akár csak egyetlen példányuk is szakértő szem elé került volna. Az East London múzeumának figyelmes gondnoknője minden elismerést megérdemelt. I. R. Norman ichthyológus tisztelete jeléül el is nevezte ezt az egyedülálló állatot Latimeria chalumnaenak, és egyút- tal lelkendezve jegyezte fel róla: „Olyan ez, mintha egy régen kihalt sár- kánygyík támadt volna éppen fel!" A maradványhal (Latimeria chalumnae) egyetlen bizonyító példá- nyának - sajnos - csak a bőre maradt meg, holott ez lett volna az egye- düli alkalom a bojtosúszójú őshalak belső szerveinek tanulmányozásá- ra. Ezekről az őslényekről a paleozoológusok ugyanis már régen azt ál- lítják, hogy az ősóceánból a szárazra elsőként kimászó négylábú lények egyedüli lehetséges képviselői voltak. Csakhogy az élővilág történeté- nek e döntő pillanatához a bojtosúszójú halaknak már tüdővel kellett rendelkezniük. Nos, itt lett volna a ritka alkalom, hogy választ kaphas- sunk az izgalmas kérdésre: volt-e a bojtosúszójú halaknak a kopoltyúi- kon kívül tüdejük is, s vajon elevenszülők lehettek-e? Ahol egy ilyen ősállat akadt, ott több ilyennek is kell még lennie! Smith professzornak - aki a lenyúzott bőr megpillantásakor a megha- tottságtól könnyezve térdre rogyott - nem kellett azon fáradoznia, hogy a páratlan ritkaságú leletet a világ közvéleménye előtt ismertté tegye; ezt helyette maradéktalanul elvégezte a világsajtó. Arra azonban már gondolnia kellett, hogy az egyszerű halászok közül délkelet-afrika-szerte egynek a figyelmét se kerülje el ez a hal, ha netalán még egyszer a há- lóba akadna. E célból Dél-Afrika keleti partvidékének halászaihoz - fe- ketékhez és fehérekhez egyaránt - számos levelet küldött el, amelyek- ben mellékelte a maradványhal fényképét, s újabb meg újabb díjakat tű- zött ki egy hasonló lelet fejében. Azután várt öt évet, tíz évet, de semmi eredmény sem mutatkozott. Végül, csaknem tizennégy évvel az első ritka zsákmány kézre keríté- se után, előkerült a második őshalszörny is! Röviddel 1942 karácsonya előtt távirat érkezett Haunt kapitánytól, a Madagaszkár északi csúcsá- nál levő Komori-szigetek mellett húzódó Anjouan-szigetről, hogy a második bojtosúszójú őshal is előkerült, amelyet ezúttal vegyi anyagok- kal konzerváltak. Egy ottani halkereskedő kosarában fedezte fel a légi- postai levélben mellékelt fénykép alapján a ritka árucikket egy néger matróz, és nyomban a kapitányhoz futott a fontos hírrel. Dél-Afrikában karácsony táján van a legmelegebb nyár, s a sziget az egyenlítőtől csu-

Lányi György – A vizek gyilkosai pán 10 foknyira fekszik, tehát nagyon is sietni kellett. Smith professzor a Dél-afrikai Unió miniszterelnökéhez fordult segítségért, aki a kormány különrepülőgépét bocsátotta rendelkezésére, amellyel a 3500 kilométe- res utat a professzor néhány óra alatt tehette meg. A jól konzervált, a bojtosúszójúak minden jellegzetességét magán viselő hal tartálya előtt a tudós a páratlan látvány hatására megint térdre rogyott, és az öröm könnyei szöktek a szemébe, amint a rég kipusztultnak tartott bojtos- úszójú őshalak az elsőtől némileg eltérő második képviselőjét is felismerte. Ennek a rokon nemzetségbelinek bizonyuló újabb fajnak ké- sőbb - az őt gyors helyszínre utaztatásában segítő Maian miniszterel- nök nevét és a lelőhelybéli Anjouan szigetét a tudomány számára meg- örökítve - a Malania anjouanae rendszertani nevet adományozta. (Ké- sőbb ugyan kiderült, hogy ez a második maradványhal az első fajjal azonos nemzetségbe tartozik.) Két évvel később, 1954 végén Madagaszkár közelében egy harmadik ilyen őslényre bukkantak, amelyet ezúttal már élve sikerült megmenteni, sőt rövid ideig egy nagy akváriumban életben tartva ekként meg is figyelni. 1952-től 1955-ig a maradványhalak további hét példánya került elő a Komori-szigetek vidékéről. Most már többé nem férhetett kétség ahhoz, hogy az őslények e rabló életmódot folytató csoportjának nagyobb állománya vészelte át a földtörténeti korok roppant nagy idejét, és maradt fenn napjainkig! E gonosz tekintetű és kifogva igazi szörny módjára félelmetesen vi- selkedő, váratlanul előkerült, nagy termetű őshalak a tudomány számá- ra felbecsülhetetlen bizonyítékot szolgáltattak, amikor szervezetüket morfológiai és anatómiai vizsgálatnak vetették alá. Mindenekelőtt a kétéltűek lábaihoz hasonlóan a törzsükből kinyúló, rojtos végű, páros végtagjaik keltettek nagy figyelmet. Mily nagy szerepük is volt ezeknek a sajátos végtagképződményeknek a négylábúak szárazföldi térhódítá- sában! A merőben új életmódnak, a vízből a szárazföldre való áttelepü- lés támasztotta új feltételeknek ugyanis csak olyan halak felelhettek meg, amelyeknek már a korábbi, tisztán vízi környezetben megvoltak bizonyos, a szárazföldi életlehetőségek kihasználására alkalmas testi sa- játosságai:'először is nyeles úszóikat a víz fenekén vagy már a partokon megkapaszkodó mozgásszervekként is tudták használni, másrészt a légkörből való lélegzésre tartalékolt kiegészítő szervvel is rendelkeztek már. Az efféle hal-kétéltű átmenetet mutató szervezetek új létközeg meghódítására legalkalmasabb képviselőit azonban nem a jelenleg kis számban előforduló tüdőshalak ősi leszármazottai körében találjuk, hanem éppen az imént említett két fontos tulajdonságot szervezetileg

Lányi György – A vizek gyilkosai legkitűnőbben egyesítő bojtosúszójú halak őseinél. Csakis ők lehettek ama ősi hallények, amelyek mintegy 300 millió esztendővel ezelőtt a Föld északi féltekéjén bojtos végű lábcsonkjaikra támaszkodva kimász- tak a parti fövenyre. S e kimerészkedésükkel döntő fordulat következett be az élővilág történetében! A tüdővel is lélegző, felső devonkori, Eus- thenopteronnak elnevezett, bojtosúszójú őshallal ugyanis kezdetét ve- szi az első szárazföldi gerincesek, az első négylábúak további hányatott útja a szárazulatokon. A napvilágra került maradványhalak szervezetének tüzetesebb vizs- gálata tökéletesen igazolta az őslénykutatóknak a fosszilis leletek alap- ján rekonstruált bojtosúszójú őshalakról alkotott bonctani-élettani fel- tételezéseit. A 150-400 méter mélyen levő óceánfenék közelében tar- tózkodó maradványhalak egyik elevenen kézre kerített s 1966-ban akvá- riumi körülmények közt megfigyelt példányának mozgásáról például kiderült, hogy páros hasi úszóit minden irányban úgy forgathatja, ahogyan tenyerünkkel mi kavargatjuk a fürdőkád vizét. A porcos vázú, csu- pán erős végtagelemeiben csontos Latimeriának a kopoltyúin kívül tü- deje is van már, de az Eusthenopteronéval szemben még nem működő- képes; csupán a középbélből kitüremkedett és zsiradékkal telt zacskó. Otthonában félelmetes ellenfél lehet ez a halszörny, hiszen az 1,5 méte- res, 60 kilós maradványhalak életükért a hálóban és a hajófedélzeten órákig szívósan küzdve, vadul csattogtatták hegyes fogazató, izmos áll- kapcsaikat. Ősi bojtosúszós bélyegét: a koponya elülső és hátsó részé- nek mozgatható ízesülését a Latimeria híven megőrizte. Ettől van valamennyi Coelacanthának tompaszögben megtörő, sasorrú fejprofilja. Egy jurakori megkövült bojtosúszójú hasa tájékán kirajzolódó magzatok körvonalai alapján néhány paleozoológus már régóta feltételezte, hogy a szárazföldre elsőként áttelepülő őshalak eleveneket tojtak a világ- ra. Most jött erre a feltételezésre az élő bizonyíték! Francia kutatók az egyik nőstény Latimeria petevezetékében 19 héjtalan, érett petét talál- tak, melyek 8-9 centiméter átmérőjűek voltak. 1975-ben pedig az Ame- rikai Természettudományi Múzeum birtokában levő, több éve tárolt maradványhal felboncolásakor öt kifejlett, 30 centiméteres Latimeria- fiókát találtak a petevezetékben. A peték tojás formája és mérete azt a nézetet erősítette, hogy a Latimeriák tojásrakók lehetnek, sőt a peték kis számából az is gyanítható, hogy e mélyvízi ragadozó gondozza iva- dékát.

Lányi György – A vizek gyilkosai A legendás tengeri óriáskígyók kísértete A tengerészek életét fenyegető, óriás testméretű tengeri kígyókról a ré- gi görög hajósoktól egészen napjainkig számos fantasztikus történetet jegyeztek fel. E legendás szörny különféleképpen jellemzett leírását, fé- lelmetes felbukkanását, több szemtanú által látott „bemutatkozását" a korabeli históriákból hosszasan idézhetnénk. A híres Laokoón-legenda „vérvörös tarajú kígyói" például Trója partjain másztak elő a tengerből, míg Olaus Magnus svéd történetíró kígyószörnyetege főként az északi vizekben él. 1544-ben így ír e kígyószörnyről História de Gentibus Sep- tentrionalibus című művében: „Ez az óriás tengeri kígyó a Bergen-vidék sziklás barlangjaiban pihen, és nyári éjszakákon jön elő. Elsősorban a partok mentén vadászgat, de kijön a szárazra is. Hossza 200 láb (kb. 60 m), vastagsága pedig 20 láb (kb. 6 m). Elragadja a teheneket, disznókat, bárányokat. Kiúszik a nyílt vizekre is, ilyenkor nagy veszedelmet jelent a tengerészekre. A hajó mellett úgy magasodik fel, mint valami oszlop, és le- hajolva felhabzsolja a fedélzeten levő tengerészeket..." Sokáig csak a kocsmatársaikat ámítgató tengerészek adomáztak a hatalmas tengeri kígyóval való „személyes találkozásukról", mígnem 1848. október 11-én a Kelet-Indiából hazatérő Daedalus nevű angol ha- dihajó legénysége 20 percig figyelhetett meg egy 60 láb (kb. 18 m) hosszúra becsült óriáskígyót, amelynek feje és nyaka 4 lábnyira (1,2 m-nyire) volt kinn a vízből". Azután meg a Pauline nevű kereskedelmi hajó kapitánya, George Drevor vallotta eskü alatt, hogy az Atlanti- óceán déli részén egész legénységével szemtanúja volt egy 160-170 láb (kb. 50 m) hosszú és 7-8 láb (majdnem 2,5 m) vastag óriáskígyónak egy nagy fogascettel való 15 percig tartó élet-halál küzdelmének, és a kígyó a cetet „Boa constrictor (óriáskígyó) módjára kétszer körülfonta..." 1877- ben a Pauline hajó személyzete másodszor is észrevett egy „óriás tengeri kígyót", amely a szemtanúk egybehangzó állítása szerint „egy rendkí- vül nagy termetű angolna lehetett...". Ugyanabban az évben a City of Bal- timore hajó tengerészei az Adeni-öbölben távcsövön át figyeltek meg egy kígyótestű szörnyóriást. „Fekete szemű feje homlokának domborula- tával a buldogéra emlékeztetett... "Egészében viszont a szörny leírása az ismert állatok közül egy gigantikus méretű murénára hasonlított. Ugyanezt a kígyó alakú monstrumot az Osborn nevű hajó legénysége a szicíliai Vito helység közelében figyelte meg a tengerből kiemelkedve. A távcső képmezejében a 16 méter hosszúnak vélt állat 1,5 méter széles feje mögött, a test két oldalán, háromméteres, szárnyszerű úszók tűn- tek fel. Később az Osborn kapitánya emlékezetből lerajzolta ugyan a

Lányi György – A vizek gyilkosai Matrózt rabló tengeri kígyó, Gesner 1558-ban kiadott könyvéből szörnyet, de ezzel a „dokumentummal" a zoológia korántsem lett gazdagabb egy új tengeri állatfajjal... Mindezek után hosszú csend következett a tengeri kígyószörnyek- ről. Az állattan azonban igenis nyilvántart tengeri kígyóféléket (Hyd- ropheidae), amelyeket az állatrendszerezők idáig 16 nemhez tartozó 49 fajban írtak le. Csakhogy ezek a jobbára távol-keleti tengerekben elő- forduló mérgessiklófélék többnyire szerény méretű, 0,5-1 méter hosszúságú vízi hüllők; csak kevés fajuk éri el a 2 métert, 3 méternél hosszabbat pedig közülük még senki sem fogott ki. Fajbéli tulajdonsá- guktól függően részint a part közelében, részint a nyílt tengeren él- nek. A malájok, az indonéziaiak és a Fülöp-szigetiek hálókkal és hor- gokkal egyaránt nagy mennyiségben fogják, s többnyire Japánba szállít- ják őket, ahol sütve vagy füstölve szívesen fogyasztják. E tüdővel léleg- ző állatok nagyon sokáig, akár fél órán át is kibírják anélkül, hogy friss levegőért a felszínre jöjjenek. A tudomány nyilvántartotta tengeri kígyók e kiábrándítóan szerény méretét, és „hétköznapiságát" felfedve vajon mit is tekinthettek a fantasztikus nagyságú szörnyek látnokai óriás tengeri kígyónak? Lehetsé- ges volna, hogy Földünk leghosszabb féregóriását, az Atlanti-óceán eu- rópai övezetét lakó óriás zsinórférget (Lineus longissimus) vélték tengeri óriáskígyónak? Ez a kiszélesedő fejű, lilába játszó sötétbarna vagy feke- tésbarna színű tengerlakó testhossza kinyújtott állapotban meghalad- hatja a 10 métert, sőt egyik-másik példánya kivételesen még a 30 méter hosszúságot is elérheti. Csakhogy kiábrándító, hogy ez a kövek alatt összetekeredve pihenő s csak dagálykor, éjjelente zsákmányszerző útra induló féregóriás testének átmérője 1 centiméternél is kevesebb.

Lányi György – A vizek gyilkosai Akkor talán az Atlanti-óceán partjai mentén némelykor megjelenő, de a távol-keleti meleg tengerekben sem ritka hevederhal (Regalecus glesne) képében jelent volna meg a hajósok óriás kígyószörnye? Elvégre ez az oldalról erősen lapított testű, 10 méterre is megnövő, ezüstösen csillogó hal a testét úszás közben csakugyan kígyószerűen mozgatja. Szörnykülsejűvé teszi még ezen állatot a hátán végighúzódó, hosszú hátúszósörény, amelynek első 12-15 sugara magasan a többi fölé nyúlik, s így az övszerű hal úgy fest, mintha felfelé nőtt, hosszú szakállt viselne. Az eddig kifogott legnagyobb -15 méteres! - példányt az óvatos indo- néz halászok négyfelé darabolták, nehogy a „veszedelmes tengeri óriás- kígyó" elbánjon velük... Ha felboncolták volna áldozatukat, ugyancsak szégyenkezhettek volna túlzott félelmük miatt. Hiszen már a szájfelépí- téséről észrevehették volna, hogy egy igen hosszúra nőtt, de valójában ártalmatlan hal került a hálójukba. Az ilyen alaposan kijózanító tények ismeretében űzhettem a roman- tikus s egyben szenzációhajhászó képzelgés fogalomkörébe 1961-ben kiadott könyvemben (Élet a víz tükre alatt, Gondolat) a fantasztikus méretű tengeri kígyószörnyeket, egyúttal bemutatva e munkámban a velük némi fantáziával összetéveszthető, de mindenképp szerényebb méretű jámbor tengeri élőlényeket. Azonban nem sokkal ezután, 1964- ben olyan szavahihető, fényképen is megörökített szembesülés történt egy kígyó külsejű tengeri óriásszörnnyel, ami valamennyi velem együtt kételkedőt álláspontja felülvizsgálatára ösztökélhet. 1960. február 3-án egy kalandvágyó francia fiatalember, Robert Le Serrec, az általa rendbe hozott, majd Saint-Yves-d' Armor névre keresz- telt tonhalász-vitorláshajón családjával és ugyancsak vérbeli vitorlázó barátjával világ körüli útra indult. Öt évig tartó, izgalmakban bővelkedő tengerútjuk hiteles történetét fényképekkel és térképrajzokkal il- lusztrált, remek stílusú útikönyvben írta meg (1968), amelyet magyarul Öt év vitorláson címmel 1970-ben a Táncsics Kiadó jelentetett meg. A Le Serrec család - miközben Afrika és Dél-Amerika érintésével a Panama-csatornán át a Csendes-óceáni szigetvilág varázsos világába is eljutottak - két gyermekkel is bővült. A kicsinyek már négy-, illetve két- évesek voltak, amikor 1964. június 10-én a tomboló vihar során az áram- lat a Nagy Korallzátony egyik sziklapadjára vetette ronccsá tört hajóott- honukat. A szerencsétlenül járt hajó minden utasa a mentőcsónakon épségben jut el egy kis szigetre, majd az őket megmentő hajó fedélzeté- re. Ausztráliai barátai segítségével Le Serrec még öt hónapig járja a Nagy Korallzátony szigeteit, ahol a helyi televízió megbízásából filmet forgat. Útja végén, a Stonehaven-öbölben, egy addig ismeretlen óriás

Lányi György – A vizek gyilkosai szörny víz színe alatt sodródó, súlyosan sebesült példányára bukkan, amelyet a múltban több helybéli lakos „tengeri óriáskígyóként" már lát- ni vélt. A motorcsónakkal óvatosan megközelített szörnyóriásról sike- rül néhány fotót és filmfelvételt is készíteni, de csak a hosszan elnyúló test víz színén is kirajzolódó részéről; mire behatóbb tanulmányozásra társaival másodízben is visszaérkeznek a helyszínre, a kígyószerű óriást már sehol sem találják. A felfedezéskor észleltek leírása mégsem ér- dektelen. Le Serrec és filmexpedíciós társai az ismeretlen óriással egy vihar utáni reggel, 1964. december 12-én találkoztak motorcsónakázásuk köz- ben, a Stonehaven-öböl három méternél sekélyebb vizén, ahol Ray- mond Henk nevű kutatótársa egyszerre csak úszó fatörzsnek vélt vala- mire hívta fel Robert figyelmét. Ám közelebb érve az úszó „fatörzs- höz", egy elképesztően nagy fej, mögötte pedig vagy húsz méter hosszúságú, angolnára hasonlító, hajlékony test rajzolódott ki a tenger áttetsző felszínén. Óvatosan még közelebb nyomulva a fenék homok- ján pihenő lényhez, a hihetetlennek tűnő látványtól elámult tengerku- tatók észrevették, hogy a szörny testén egy méternyi hosszú, elfehére- dett, mély seb tátong. Noha az ismeretlen óriás feje domború, mégis nagyon emlékeztet a kígyóéra. Henknek ki is csúszik a száján: „- Elképesztő!... A tengeri óriáskígyó mégsem legenda!" Az első ámulatba esés bénulatát csakhamar tett követi: a látvány ré- szesei motorcsónakjukon gyorsan visszatérnek a partra, ahol először is biztonságba helyezik a család tagjait, majd könnyűbúvár-felszereléssel, fényképező- és fiimezőkészülékekkel térnek vissza a világraszóló szörnylelethez. A víz tükre alatt vízhatlan fotófelszerelésükkel közelítik meg a félelmetes állatot, amely egyetlen farokcsapásával könnyen föl- fordíthatná a rájuk várakozó motorcsónakot, s egyúttal tovasodorhatná a háborgatóit is. Szorongó érzéssel megközelítve a szörnyet, a búvárok most már tisztán látják a hosszú testen szabályos távközönként ismétlő- dő barna gyűrűfoltokat, meg a függőleges pupillájú, halványzöld szem- párt. Alsó állkapcsa lapos, bőre sima és fénytelen. Miközben a búvárok működésbe hozzák vízhatlan tokba zárt fotó- és fílmberendezéseiket, a hatalmas fej váratlanul felemelkedik, a félelmetes száj kinyílik, majd csak félig csukódik be ismét, hogy aztán többször is baljóslatúan tátog- jon. A szörny egyszerre csak erőlködő mozdulattal a fényképező bé- kaemberek felé fordítja testének elülső részét, amitől most már nagyon megijedve, azok hanyatt-homlok menekülni kezdenek. Csak miután a motorcsónakjukba visszatértek, közli Raymond a szomorú tényt, hogy az idegességétől túl hirtelen alkalmazott sebességváltás közben fílmfel-

Lányi György – A vizek gyilkosai vevőjének a motorja elakadt, s azt még egyszer nem tudta beindítani... Robert is fél, hogy állóképei nem sikerültek, mivel készülékének kere- sője behomályosodott, s így csak vaktában exponálgatott, de a sekély vízben a föveny különben is folyton fölkavarodott... Most már csak a csónakból figyelik tovább az ismeretlen óriást, mely a felélénkülő szél keltette hullámverés közepette egyszerre csak oldalazó hullámmozgás- sal, esetlenül a mély víz felé menekül. A felfedezők nemsokára elindulnak az eltűnés közelében húzódó sziklahasadék irányába, ahol késő estig, majd ezt követően több mér- földes körben még három napig kutatják át a fövenypartokat, amelyeken talán ismét megfeneklett a furcsa teremtmény. A vidék alapos átfé- sülése azonban nem jár eredménnyel. Senki nem látja soha többé, ezért a kutatók esetleges gúnyolódások- tól tartva kalandjukról eleinte mélyen hallgatnak. Csupán az ausztráliai Henry Darwennek számolnak be felfedezésükről, aki korántsem lepő- dik meg, mert állítása szerint maga is látott már a tenger felszínén egy hasonló, ismeretlen állatóriást. Franciaországba hazatérve, a True fo- lyóirat 1965. júliusi számában Ivan T. Saunders tanulmányt tesz közzé a kígyószerű tengeri szörnyről, miután a felfedezők a Párizsi Természet- tudományi Múzeum szakértőinek már pontos leírást adtak az állat- óriásról, s bemutatták fotóikat, valamint a szörnyről a felvevőgép elaka- dásáig készült filmrészletet. A szakszerű megfigyelések leírása így hangzott: „Az állat alapszíne fekete, másfél méterenként körülbelül hatvan centi- méter szélességű barna sávokkal, teljes testhossza 22-24 méter. Testének átmérője 80 centiméter lehet a fejénél s azt követően hétméteres hosszú- ságban, azután rohamosan elvékonyodik, míg végül az utolsó métereken keskeny farokban végződik. Helyenként barnába játszó fekete feje egy kí- gyóéra hasonlítana, ha a koponya nem lenne sokkal magasabb (100-120 centiméter). Az állkapocs legerősebb részénél a fej szélessége körülbelül 120 centiméter lehetett. A szem egészen halvány zöld, majdnem fehér, a pupillákfeketék és függőlegesek. A fogakat nem tudtuk kellőképpen megfigyelni, inkább kicsinyeknek kell lenniük. A szájpadlás fehéres volt. Bőre inkább cápáéra, mint a murénák vagy a tengeri angolnák fénylőbb bőrére emlékeztetett. Pikkelyek nem látszottak rajta, és élősdieket nem láttunk. Feltételezzük, hogy a hajlékony farok miatt ezek nem tudnak megteleped- ni. Semmiféle uszonyt vagy tüskét nem láttunk. Kopoltyúkat sem. Figyel- münket nyilván elsősorban a fenyegető száj kötötte le. Mivel a test kissé belesüppedt a homokba, nem láthattuk a has színét, de következtettünk arra, hogy lapos. Amikor az állat mozogni kezdett, Raymond úgy látta,

Lányi György – A vizek gyilkosai Lazacot rabló tengeri kígyó, az ogopogo (Basilosaurus cetoides), a Kriptozoológiai Tár- saság törzskönyvi rajza nyomán. A rajzról kiderül, hogy nem óriás tengeri kígyó, hanem primitív fogascet hogy nincs a szokott erejének és mozgékonyságának birtokában; cse- kély kilengésű, oldalazó hullámzással haladt előre, inkább vonszolni látszott magát, s ez nem lehet a természetes mozgása. A tenger zavaros- sá vált, amerre elhaladt. Majdnem egy percre volt szüksége az állatnak, hogy ötvenméteres útszakaszt tegyen meg odáig, ahol a mély víz kezdődik. Egy tengeri átjáró megkönnyítette elvonulását a koralltömbök között." A felfedezők e feljegyzéshez mellékelt, sorra bemutatott dokumen- tumai mindenképp figyelemre méltóak voltak. Egyúttal reményt is éb- resztettek a muzeológusokban, hogy egyszer majd mások is rábukkan- nak a tengeri óriáskígyóval azonosítható szörnyre, amelyről a múzeum őslénykutatói megállapíthatták, hogy ennek a titokzatos állatóriásnak megkövesedett maradványait már több helyütt feltárták. Úgy tűnik, a francia muzeológusok reményei nem bizonyultak hiú ábrándnak, minthogy a Le Serrec és Raymond Henk által megpillantott óriáskígyószerű tengeri szörnyet azóta dr. Paul LeBlond, a vancouveri British Columbia Egyetem oceanográfus kutatója, a Nemzetközi Krip- tozoológiai Társaság ügyvezető igazgatója is több ízben megfigyelte Brit Kolumbia partvidékén, s észleléseiről részletes tanulmányt írt. A rejtett állatokat felkutató nemzetközi tudóstársaság elnökének, az amerikai dr. Roy Mackal professzornak véleménye szerint a LeBlond által leírt legendás kígyószörny, a híres „sea serpent" valószínűleg egy kive-

Lányi György – A vizek gyilkosai szettnek tudott víziemlősnek, a cetek egyik primitív formájának, a Zeuglodonnak máig fennmaradt rokona. A Zeuglodon 9-12 méter hosszú, kígyómegjelenésű, függőleges irányban hullámzó testtel moz- gó víziemlős lehetett, amely a vándorló lazacokat követve felúszott a tengerből a folyókba és a velük összeköttetésben álló tavakba is. Leg- alábbis életben maradt rokonai ezt az életmódot folytatják. Ahhoz, hogy LeBlond ilyen nagy számban s rendszeresen észlelhette őket, ele- gendő egy pillantást vetnünk Kanada vízrajzi térképére, amelyen a tengerbe vezető folyók és a hozzájuk kapcsolódó tavak sűrű hálózatát lát- hatjuk. LeBlond közlései Mackalt is fellelkesítették és maga is kutatni kezdett az utóbb ogopogo névre elkeresztelt legendás „kígyószörny" után. A Searching for Hidden Animals (Nyomozás elrejtőzött állatok után) cí- mű könyvében már több mint száz ogopogo megfigyeléséről számolt be az Okanagan-tóból és a hozzákapcsolódó Columbia folyóból, a Ma- nitoba-tóból és a Fraser folyóból, az Aylmer-tóból és a St. Laurence, valamint a Saskatchewan folyóból. Mackal később elhatározta, hogy leg- alább egy példányt kézre kerít ezekből a lényekből, amikor a lazacokat hajszolva beúszik a folyóba. 10 és 30 ezer dollár költséggel hatalmas nej- lonháló-falakat készíttetett, és azokkal a lazacvándorlás kezdete előtt elrekesztette a Columbia és a Skeena folyók tengeri bejáratát. A hálók azonban összegabalyodtak, majd elszakadtak, Mackal meggyőződése szerint bizonyosan amiatt, hogy amint remélte, ogopogo akadt beléjük. Noha a megfogási kísérlet nem sikerült, Mackal ezt a kígyószerű ször- nyet mégis besorolta a rejtett életű felfedezett állatok sorába. Az Equinox kanadai tudományos folyóirat 1982. szeptember-októberi számában a kriptozoológia eredményeiről szóló cikk alapján idézzük Mackal említett könyvéből az ogopogo rendszertani jellemzését. OGOPOGO Cryptotaxonómiai besorolása: a Basilosaurus cetoidesszel rokon faj. Leírása: primitív fogascet, amely hosszan megnyúlt testével óriáskí- gyóra emlékeztet. Hossza 10-18 méter. Feje hosszú orrba nyúlik előre, és lefelé meglehetősen lapított. Bőre sima. Színe a sötétzöldtől a sötét- barnáig és a feketéig változik. Háta fogazása hosszan hátranyúlik, a feje mögött kétoldalt egy-egy széles mellúszója, a farka végén pedig vízszin- tesen helyeződő faroklebenye van. Utóbbi lefelé csapkodó mozdulatai- val óránkénti 25 mérföldes sebességgel képes haladni. Lakóhelyei: a tengerek, ahonnan felkeresi a tengerpartokat, öblöket,

Lányi György – A vizek gyilkosai s a lazacokat követve messze felhatol a folyókba és az azokkal összeköt- tetésben álló tavakba is. Előfordulása: Brit Kolumbia, Manitoba, Québec. Tápláléka: halak, főleg lazacok. "Nessie", az utolérhetetlen Egy igazi szörnyeteg váratlan felbukkanásának makacs reményét azonban egynémely tudós a 40 millió éve kihalt dinoszauruszok máig vala- hogyan fennmaradt egyik képviselőjéhez fűzi. Ez a sokak szeme láttára állítólag már megmutatkozott különös szörny az észak-skóciai, hosszan elnyúló, keskeny Loch Ness tó vizében rejtezik. A 37 kilomé- ter hosszú tavat egyébként a Ness folyó köti össze az Északi-tengerrel. A Loch Ness-i ismeretlen lény rejtélyéhez több mint fél évezredes népi legenda fűződik. A tó mélyén lappangó szörnyetegről szállongó babo- nás hírek különösen elszaporodtak a Loch Ness vizén 1880-ban felbo- rult és utasaival együtt elsüllyedt vitorlás katasztrófája óta. A hajó ugyanis tökéletesen nyugodt időben borult fel, teljesen váratlanul. A tó partvidékén 1933-ban kezdtek vasútvonalat építeni, amihez az erdőszegélyt ki kellett vágni. A víz mélyének titokzatos lakója most már a tóból való felbukkanásával hétről hétre hírt adott magáról. Az újságok egyre többet kezdtek foglalkozni a népszerűsége kapcsán Nessie bece- névvel illetett szörnnyel. Egy amatőr fényképésznek, Wilson sebészor- A Loch Ness-i szörny, Greek tudományos besorolása szerint a Nessiteras rhombopteryx, amelyet a kriptozoológusok a harmadkori hosszú nyakú ősgyíkok, a Plesiosaurus- ok egyik „ittfelejtett" képviselőjének gyanítanak. A „szemtanúk" leírásai szerint ilyennek képzelik el

Lányi György – A vizek gyilkosai vosnak még felvételt is sikerült készítenie a kis fejét karcsú nyakán a víz- tükörből kidugó szörnyetegről, mely fotó azután az egész világsajtót be- járta.Mindenki megcsodálhatta a titokzatos szörny fejét, nyakát, hacsak nem egy bealgásodott úszó ágat kapott lencsevégre a derék turista... A vasút megépítésével szállodák sora épült a hosszú part mentén; rövide- sen a vidék a Nessie-t leső turisták kedvelt üdülőkörzetévé vált. Akadt azonban olyasvalaki is, aki a szörnnyel kapcsolatban meg akarta téveszteni a részben még bizakodó tudósokat, s 1933 nyarán a tó partján egy ismeretlen vadállat jól kivehető lábnyomait nyomtatta be a fövenybe. A fotóriporterek lefényképezték a szörnyeteg vélt nyomait, a zoológusok pedig azokról gipszlenyomatot készítettek. A megvizsgált „lelet" azonban kiábrándító hamisítványnak bizonyult: egy víziló szabá- lyos lábnyomai voltak. A hamisítási tréfa következtében a Loch Ness-i szörnykutatás a köznevetség tárgya lett. A megsértődött tudósok jobb- nak látták, ha továbbra sem hallatják véleményüket, noha a skóciai szörny egyre több „szemtanú" híresztelése szerint újra meg újra felbukkant... 1957-ben azonban C. White tudós tollából Több, mint legenda cím- mel könyv jelent meg, amelyben 117 tanúvallomást gyűjtött össze olya- noktól, akik látták a Ness tó titokzatos lakóját. Egy másik sikerkönyv szerzője, S. Denis-Dahl pedig 100 szemtanú állításait elemzi. Érdemes néhányat a könyvben ismertetett beszámolók közül felidézni. 1933. július. Mister Speecer és felesége kora reggel a Ness tó partján autózott, amikor előttük hirtelen kimászott az útra a szörnyűséges lény. Fejét hosszú, vékony nyak tartotta, nagy teste pedig formátlan volt. Át- mászott az úton, s észrevéve szemlélőit, meglehetős gyorsasággal el- tűnt a vízben. 1948. május. Mister Farell távcsövével figyelte meg a szörnyet, amint a hosszú nyakon a kicsike fej légvételre kiemelkedik a vízből. Jól megfigyelte a szörny viszonylag nagy szemeit. A megfigyelő és az állat között mintegy 200 méternyi távolság lehetett. 1952. augusztus. Egy Finnely nevű fiú és édesanyja egészen közelről pillantotta meg Nessie-t. „Akár egy kaviccsal megdobhattam volna: Nes- sie rendkívül szép volt - áradozott az újságíróknak az anya. - A hosszú, hajlékony nyakon levő kicsiny fejet két szarvacska ékesítette... Különös formájúak voltak, a hegyük gömbszerüen kiszélesedett." Ám a sok-sok tanúvallomás közzététele után a közvélemény tovább- ra is rendkívül óvatosan kezelte a skóciai tó talányát, mígnem 1963 tava- szán műkedvelő természetbúvárok robbantásokat végeztek a tóparton, hogy a megriadó Nessie-t megfigyelve lefilmezhessék. Öt napon át nem

Lányi György – A vizek gyilkosai hagyták abba a robbantásokat, miközben 230 ember figyelte a víz tükrét - és várakozásaikban nem csalatkoztak! A robbantásoktól megijesztett Nessie mind gyakrabban tűnt elő a mélyből. Ami pedig a leglényege- sebb: hat alkalommal sikerült filmre venni, melynek nyomán a BBC te- levíziónak a Loch Ness-i szörnyről készült dokumentumfilmje világ- szerte nagy visszhangot keltett. Elérkezett az ideje, hogy korszerű technikával felszerelt kutatók megbízhatóan derítsék fel a skóciai tó rejtélyes lakóját, sőt - ami logiku- san elvárható - a fennmaradását lehetővé tevő „szörnypopuláció" minden kétséget kizáró jelenlétét. Neves zoológusokból és jogászokból te- kintélyes bizottság alakult, s minden addiginál alaposabban kifaggatták a Loch Ness-i „csoda" szemtanúit. A nyilatkozatokban sok egyöntetű vonást összegezhetett a bizottság, amelynek alapján az ismeretlen fajú állat külsejéről a következő kép rajzolódott ki: hossza 10-12 méter, de lehet, hogy valamivel több; ebből karcsú nyaka és a kígyóéra emlékez- tető fej mintegy 3 méter. A törzsén egy vagy több púp van. Rövid farka kunkorodó. Amikor a partra kimászva látták, négy uszonyszerű végtag- ját figyelték meg. Ez a leírás felettébb hasonlít a mezozoikumban élt hattyúnyakú ős- hüllőre, a Plesiosaurusra. Greek pedig tanulmányában közzétéve a szörny szemtanúk leírásai alapján készült „élethű" rajzát, a „felfedezett" új fajt Ness-tavi hattyúnyakú ősgyík (Nessiteras rhombopteryx) tu- dományos néven igyekezett bevezetni a zoológiai szakirodalomba. Most már csak legalább egyetlen példányát kellene a közvéleményt is egyre inkább felkavaró szörnynek előkeríteni a 37 kilométernyi hosszúságban elnyúló, s helyenként 240 méter mélységet is elérő tó- mederből... Egyik expedíció követi hát a másikat a hatalmas „vízi gyík" lakóhelyén, amely a skóciai Moray Firth torkolatánál fekszik, s a ten- gerre kijáratai vannak. A tó vize ezáltal az édes és a sós víz keveréke, úgynevezett brakkvíz. A sótartalom tószakaszonként (mederszelvé- nyenként) változó. „A szörnynek tehát nagyon is sótűrő veséjének kellene lennie, hogy szervezete a félsós vízhez alkalmazkodni tudjon "- figyelmez- teti a helyszíni kutatókat McGowan, a torontói egyetem állattani inté- zetének professzora. Persze egyes állatfajok szervezete nagyon is jól alkalmazkodott a félsós vízhez, mely környezetnek külön faunája létezik. Ilyen állat a lamantin (Trichechus manatus) és a lazac is, amelyek főleg a Ness tó Urquhart-öblében nyüzsögnek. Feltéve, hogy a tóban élő 10-13 méteres sárkánygyíkok - amelyeknek máig való fennmaradásá- hoz és további létezésükhöz legalább 150-200 példányszámú populá- cióra volna szükségük - húsevők, akkor bizonyára éppen a lazac lehet a

Lányi György – A vizek gyilkosai fő táplálékuk. Ezért is helyezték e lazacokban gazdag öbölszakaszhoz a kutatás központját. Noha nehéz feltételezni, hogy 150 lakmározó óriás- hüllő itt mindmáig ne tűnt volna fel a lakmározásával keltett nagyobb örvénylések lármájával... Egyébként is a 70 millió éve kihalt Plesiosau- rusok tüdővel lélegezvén fejüket szinte állandóan a vízből kidugva, a felszín alatt úszkáltak, s csak vadászáskor, zsákmányelfogáskor buktak a víz tükre alá. Ha manapság is élne a Ness tóban egy kisebb-nagyobb állományuk, helikopterről könnyen megfigyelhető volna, s a tó körül pihenő turisták ezreinek is mindennapos látványossága lenne. Minden efféle logikus érv ellenére további expedíciókról adnak hírt az újságok. 1974-ben a birminghami egyetem fizikusainak vezetője, Tucker bejelenti, hogy ultrahanglokátorral átfésülve a tavat, a hanglo- kátor egy szikla tetején egy megmozduló tömeget mért be, amely leg- alább 50 méter hosszú és 20-30 méter közötti magasságú lehetett; moz- gásának sebessége vízszintes irányban 3,3 m/s volt. 1975 decemberében az angol parlamentben bemutatták a meghívott tudósoknak és újságíróknak a Nessie-ről készült legújabb fényképeket. Azokat az amerikai Robert Rines professzor, valamint Scott, angol ter- mészettudós vízi szonárkamerákkal készítették. Az automata gépek az erős fényszórók sugárkévéjében 75 másodpercenként készítettek egy- egy képet, s mindent lefotóztak, ami csak a látóterükbe került. Ily mó- don sikerült Loch Ness titokzatos lakóiról - a készítőik állítása szerint - két különösen meggyőző felvételt készíteni. Ám az egybegyűlt tudósok nem mindegyikét győzték meg igazán a felvételek. Míg Soogh, washingtoni zoológus és MacHall professzor örvendve jegyezték meg, hogy most már bizonyos a tóban feltételezett különleges lény jelenléte, addig Prescott akváriumigazgató a felvételeket túl sötétnek minősítette, amelyeken eldönthetetlen, mit ábrázolnak. Ball zoológus pedig úgy vé- lekedett, hogy a fényképek egy elsüllyedt nagy fadarabot, egy viking gá- lya roncsát ábrázolják... 1977-ben a New York-i Tudományos Akadémia kapcsolódik be a Loch Ness-i szörnykutatásba. Expedíciójuk 75 000 dollárt emésztett fel. A kutatás során 15 másodperces időközökben, összesen 8000 színes bú- várfelvételt készítenek, sztroboszkópos megvilágítási technikával. A különböző vízmélységekben készült színes fotók ezúttal is csak a kuta- tásvezetők számára voltak meggyőzőek... Más értékelők nagyobb plankton- vagy halrajokból kellő fantáziával kirajzolódott „szörnyeket" vagy pedig elsüllyedt csónakok, lebegő gyökértörzsek körvonalait vél- ték felismerni. Tíz évvel később, 1987 októberében minden addiginál gazdagabb fel-

Lányi György – A vizek gyilkosai szereléssel indít újabb szörnykutató expedíciót az amerikai Robert Rines professzor, aki sehogyan sem tudott belenyugodni a Ness tó mé- lyén 1975-ben készített felvételeinek sokak általi negatív fogadtatásába. A Deepscan (mélyvízi pásztázás) nevű vállalkozás során a legkorsze- rűbb szonárberendezésekkel és vízbe merülő, vízhatlan tokba zárt fel- vevőkészülékekkel fölszerelt, több mint húsz motoros hajó kutatott az elképzelt szörnyeteg után. Egymás mellett haladva, tíz nap alatt gondo- san átfésülték a mintegy 37 kilométer hosszú, 1,6 kilométer széles és 240 méter mély Ness tavat. A parton felsorakozott Nessie-rajongók százai- nak mélységes csalódására szörny nélkül tértek vissza másfél millió dollárt felemésztő missziójukról a kutatók. Különösen a parti szállodák tulajdonosai nem örültek a kiábrándító bejelentésnek, hiszen a folyton újjabb meg újabb látnoki nyilatkozatokkal duzzasztott Nessie-legenda évente egymillió turistát vonzott a tó környékére. A motoros hajók vontatta mélységi érzékelők három ízben jeleztek ugyan valamilyen nagy, feltehetően mozgó tárgyat a víz felszíne alatt, de a jelek nem erő- sítették meg a szörny létezésének évszázados legendáját. Itt tartunk hát Loch Ness világhíres szörnyetegének kutatásában. A százak állítása szerint szemük láttára megjelent, s neves zoológusok szerint a Plesiosaurusok 70 millió év előtti kihalását túlvészelni látszó hattyúnyakú sárkánygyíknak vélt titokzatos lény a legkorszerűbben felszerelt 1987. évi expedíció tóátfésülése után is megőrizte rejtélyes in- kognitóját... A Nessie-ről készült fotók lassacskán megfakulnak, a lel- kes nyilatkozatok kiábrándító locsogásokká devalválódnak. Most már nemcsak logikai alapon, hanem technikailag is megcáfolható a létezése. Isten veled, Nessie! Vagy - ki tudja - lehet, hogy egyszer megint megtré- fálod megtagadóidat, s maholnap újra megmutatod valakinek a Ness tó tükréből karcsú hattyúnyakadon kidugott nagy szemű fejecskédet? Kortársunk-e a kongói brontoszaurusz? Mialatt Loch Ness a szó szoros értelmében utolérhetetlen vízi dino- szaurusza, Nessie egyre-másra keresztülhúzta a benne bízók számítá- sait, sötét Afrika egyik nehezen megközelíthető, rejtett ősvadonából egy másik dinoszaurusz - méghozzá a 20 méter hosszúságúra is megnö- vő, 20 tonna testtömegű, oszlopos lábú, magas hátú mennydörgő ősgyík- ra, a Brontosaurusra emlékeztető sárkánygyík - több expedíció kutatói előtt való megjelenése keltett ismét nagy izgalmat a harmadkori őshül- lők néhány populációjának eleddig rejtett vidékeken való fennmaradá-

Lányi György – A vizek gyilkosai Kongói dinoszaurusz, a bennszülöttek nyelvén mokele-mbembe a nehezen megköze- líthető kongói Tele-tó Likonala-mocsárerdejében, Roy P. Machal professzor rajza nyo- mán. A szörny a harmadkori óriás mennydörgő gyíkra, a Brontosaurus-ra emlékeztet sában hivő tudósok körében. A kongói pigmeusok által már régóta ret- tegve ismert, az ő nyelvükön mokele-mbembe néven említett, félelme- tes állatóriást idáig két amerikai és egy kongói expedíció kutatói látták, s mennydörgésszerű hangját is hallották már. A kongói brontoszaurusz felfedezésének története összefügg a Nem- zetközi Kriptozoológiai Társaság kutatási programjával. A Kriptozoológiai Társaság törekvéseinek megalapozott reményét olyan tények sora éleszti, mint a tudomány előtt az utóbbi másfél évszá- zad alatt felfedezett, azelőtt ismeretlen vagy már kihaltnak vélt állatfa- jok egész légiója. Többek közt ilyen váratlanul fedezték fel 1847-ben a gorillát; 1892-ben a dinoszauruszok előtt több millió évvel már létezett tasmániai maradványrákot (Anaspides tasmaniae); 1901-ben a pigmeusok elbeszélései alapján a kongói őserdőben megtalált okapit; 1938-ban az előző egyik alfejezetünkben már részletesen ismertetett módon az Indiai-óceán délkelet-afrikai partvidékén kifogott bojtos úszójú marad-

Lányi György – A vizek gyilkosai ványhalat (Latimeria chalumnae); az 1854 óta kipusztultnak tudott, de 1964-ben újból megfigyelt Steller tengeri tehenét (Rhytina gigas); az 1936- ban utolsó példányával kihaltnak vélt, ám 1985-ben Ausztrália nyugati részén újra megtalált tasmániai erszényes farkast (Thylacinus cyno- cephalus); és még több más, nagy meglepetést keltő állatfajt. A bizott- ság feladatául tűzte ki a továbbiakban több rejtélyes bejelentés - mint a yeti, a sasquatch, s a kongói dinoszaurusz - alapos megvizsgálását. A titokzatos szörnyeteg 91 centiméter körméretű lábnyomairól már 1776-ban hírt adott Lievain Bonaventura Proyart abbé, a francia misszionáriusok afrikai tevékenységéről beszámoló, az évben megjelent könyvében. A misszionárius csoport szerint a 2,1-2,4 méteres tá- volságközű teknőmélyedésű lábnyomok csak egy állatkolosszustól származhattak. A. Smith elefántcsont-kereskedő a XIX. század végén emlékirataiban megemlékezik a kameruni tóvidéken rejtőző „roppant nagy sárkányról", amelyet a bennszülöttek amalinak neveznek. A busmanok barlangjaiban rajzokat is látott a szörnyről, s azok jellegzetes vo- násai nyomán azt gyanította, hogy a busmanok ejagoninije megegyezik az amalival. A híres hamburgi Carl Hagenbeck Állatkert vadbegyűjtője, a híres- neves nagyvad-mestervadász, Hans Schomburgk ugyancsak beszámolt a zambiai Bangveolo-tó környékének mocsárvilágában élő, „félig ele- fánt, félig sárkányszerű''lényről. Ezt a különös állatkolosszust okolja a helybeli lakosság azért, hogy a Bangveoló-tóban nem élnek vízilovak. 1913-ban a német kormány megbízásából Freiherr von Stein zu Lausnitz kapitány vezetésével expedíció kutatott Kamerunban. A leg- tapasztaltabb őserdei vezetőket szerződtették kalauzolásra, akik egy- mástól függetlenül egybehangzóan számoltak be egy - a bennszülöttek által rettegett - állatról, amely Kongó nehezen megközelíthető mocsaras vadonában, az Uhangi, a Sangha, és az Ikelemba folyó alsó szaka- szánál rejtőzik, és mokele mbembének hívják. Jellemzésük szerint a szörny sima bőrű, barnásszürke színezetű, mérete olyan, mint a kifejlett elefánté. Hosszú, nagyon hajlékony nyaka és csak egy, nagyon hosszú foga van. Hosszú, izmos farka olyan, mint a krokodilé. Az agyagos part éles kanyarulataiban, a folyó által kimosott barlangokban lakik, ahonnan nappal is kimászik a partra legelni, ugyanis kizárólag nö- vényevő. Állítólag egy ízben a bennszülöttek kenujukon megközelítet- ték a szörnyet, amely nyomban megtámadta a csónakot, és megölte utasait, anélkül, hogy megette volna őket. Dr. Sáska László, az Afrikában élt magyar orvos és híres vadász is hallott a nevezetes afrikai dinoszauruszról, sőt 1968-ban megjelent Éle-

Lányi György – A vizek gyilkosai tem, Afrika című könyvében az ismeretlen afrikai óriásvad megfigyelé- séről is beszámolt: „...a Margareta-tó keleti partvidékén, a Gibado-folyó beömlésénél távcsövemmel a tó vize és a mögötte húzódó ingoványos terü- let között egy barna állatóriást pillantottam meg, mely legalább három- szor akkora lehetett, mint a legnagyobb víziló. Leginkább a kihalt brontoszauruszra emlékeztetett. A vidéken sok ugyan az elefánt, de a látott hely- re elefánt, bivaly vagy orrszarvú az ingoványban való elsüllyedés miatt be nem mehetett. A rejtélyt nem tudtam megfejteni." Ilyen előzmények után indult el 1980. februárjában Mackal és Powell az első kongói szörnykutató expedícióra. Brazzavillébe, majd onnan Impfondóba utaztak, ahol egy szemtanú a Likouala aux Herbes folyó egyik kanyarulatánál levő Epena helység közelébe irányította őket. Impfondóból az út gyalogszerrel Epenába, a nagy mocsáron át több napig tartott. A 32 fokos melegben a sűrű pára és a mindent beborító, süp- pedékeny sár szinte elviselhetetlen volt. S ezt még borzasztóbbá tette a minden lépéskor felszabaduló metán és kén-hidrogén bűzös gázfelhő- je. Az expedíció tagjai folyton ki voltak téve a moszkitók s más gyötrő rovarok csípésének, de a mérges harapású, zöld mambakígyók váratlan támadásainak is. A kalauzoló bennszülöttek megmutatták a kutatók- nak azt az általuk molombónak hívott liánféle növényt, a Landolphia heudelotiit, amely a mokele-mbembe fő tápláléka. Leginkább a fehér vi- rágai nyomán fejlődő, alma formájú, édeskés tejnedvű gyümölcseit sze- reti, azok fellakmározásáért mászik ki kora délutánonként a partra. Az első szörnykutató expedíció ideje közben lejárt, és tagjainak üres kézzel kellett a gyötrelmes vidékről visszatérniük. Előbb azonban Mackal professzor zoológiai képeskönyvek állatrajzait mutatta meg bennszülött kí- sérőinek. Azok az amerikai vagy az ausztráliai fajokat ismeretlen vadak- nak tekintették, de egyből felismerték és azonosították a síkvidéki goril- lát, a nagy fülű sztyeppelefántot, a vízilovat, a gabuni viperát. A megle- petés akkor következett, amidőn egy középkorú néger - aki állítása szerint a mokele-mbembét már látta - az egyik dinoszaurusz rekonstruált képére mutatott, s kijelentette, hogy erre hasonlít a kongói szörnyeteg. Mackal professzor második expedícióját 1981. októberében vezette a 155 400 négyzetkilométer, azaz Magyarországnál több mint másfélszer nagyobb területen húzódó Likoula-mocsár vidékére. A cél az ismeretlen hatalmas állat felkutatása volt. A decemberig tartó második kuta- tóúton sem sikerült a titokzatos óriást becserkészni vagy legalább popu- lációjának egyik tetemét fellelni. Ám kétségtelen, hogy e nehéz megkö- zelíthetősége folytán háborítatlan nagy mocsárkörzet hőmérsékletével, magas páratartalmával és dús vegetációjával ideális környezet lehet egy

Lányi György – A vizek gyilkosai dinoszauruszpopulációnak a kréta végétől a mai napig való fennmara- dásához. Mackal második expedíciójával egy időben egy másik amerikai expe- díció is eljutott ugyanebbe a térségbe, melyet Herman Regusters mérnök vezetett. Ok mindjárt a Telle-tó környékét vizsgálták át. Boha falutól ötnapi járasra sikerült - néha mellig érő, vöröses, iszapos vízben gázolva - a Telle- tavat elérniük. Innen több csatorna csordogált az őserdő sűrűjébe. Egy szélcsendes este gyors mozgást követő fodrozódás borzolta az egyébként tükörsima víztükröt. Másnap reggel a kutatók öt percen át figyelhettek meg a vízből kinyúló sötét nyakon kémlelve tekintgető foltos ősgyíkfejet. Leír- hatatlan pillanatok voltak ezek, a dermesztő látvány szenzációja! Néhány nappal később még kétszer látták a vízből kiemelkedő dinoszauruszfejet. Majd egy későbbi szörnykémlelő kiránduláson Regusters és felesége félel- metes hangtól rémültek meg, mely szélsüvítéshez hasonló morajlással kezdődött, majd mély, érces trombitaharsogássá fokozódott. És ekkor egy hatalmas élőlényt láthattak áthaladni a mocsáron. Néhány héttel később egy újabb óriás, barna test tűnt fel a tizedik csatorna közelében, nagy sod- ródó áramlatot hagyva maga után a víz színén. Egy pár nap múlva ugyanitt azexpedíció csónakjától 30 méternyire egy két méter hosszú, kis fejben végződő nyak emelkedett ki a vízből, mely jobbra-balra himbálódzott, majd hirtelen a víz tükre alá merült. Noha az expedíció hat fényképezőgé- pet vitt magával, a nagy páratartalom folytán egyik sem működött, s így nem sikerült bizonyító fotót készíteni a látott szörnyekről. 1983 áprilisában a Brazzaville-i állatkert szakemberei Marcellin Agnag- na vezetésével indított kongói expedíciót a Likoula-folyó körzetébe a mokele-mbembe felkutatására. Május elsején egy helyi vezető adja hírül Agnagnának és társainak, hogy a tó szélén egy magas és széles hátú, hosszú nyakú, kis fejű szörnyet pillanthatnak meg, ha gyorsan, nesztelenül követik öt. Nemsokára előttük magasodott a csodálatos óriás lény, amely a harmadkori mennydörgő sárkánygyíkra, a brontoszauruszra emlékeztető külsőt mutatott. Bőre barnásszürke volt, nyaka viszont feketén ragyogott a napsütésben. Nyomban az állat felé fordították a filmfelvevőt, de az operatőr izgalmában elmulasztotta az objektív makróról telére átállítását, s mire e hibára rájött, már elpocsékolta az egész filmet. Ezután elrohantak a videofelvevőért, de mire visszatértek, az óriás szörny eltűnt, és többé nem mutatkozott. Agnagna még az év őszén beszámolt a Cryptozoologie szakfolyóiratban a Likoula-folyam menti bennszülöttek körében jól ismert és most expedíciójuk résztvevői előtt is több ízben megjelent víziszörnyről, mely szerinte mindenképpen azonos a mokele-mbembe néven emlegetett őshüllővel.

Lányi György – A vizek gyilkosai Roy Mackal ugyanezen amerikai szaklapban már 1982-ben kifejtette, hogy e harmadkori hüllőóriás máig való fennmaradása a Kongó-medence maláriaszúnyogos, mérgeskígyóktól nyüzsgő, nehezen megkö- zelíthető mocsárerdő-rengetegében az évmilliók óta változatlan klima- tikus, s egyéb kedvező környezeti viszonyoknak köszönhetően teljesen megmagyarázható. E kiterjedt, háborítatlan övezetben hegyképződés sem volt, ami nagy felszíni változásokat okozott volna. A kongói dinoszaurusz fő táplálékául szolgáló, megtalált Landolphiáról pedig kide- rült, hogy e növény egész családja - a téli zöldfélék (Apocynaceae) - a krétakorban élte virágkorát. Adva volna tehát a Kongó-medence nagyjából még feltáratlan mo- csárerdőkörzetében egy, a társai 70 millió évvel ezelőtti kihalását átvé- szelt dinoszauruszfaj ismeretlen létszámú populációja, mely élőlény külsőre leginkább a hatalmas termetű mennydörgő sárkánygyík, a brontoszaurusz rekonstruált rajzaira emlékeztet. A tudományos isme- retterjesztő lapokban (az angol BBC Wildlife, az amerikai Animal King- dom, a kanadai Equinox, a szovjet Znanyije-Szila) e tudományos szakemberek látta szörnyet megelevenítő rajzokról is egy brontoszaurusz külsejű, magas törzsű, kis fejű és hosszú nyakú őshüllő képe tekint ránk. Noha nagy tekintélyű tudósok szemtanúkként számolnak be róla, az egzakt tudomány, de a kíváncsi közvélemény számára is e népszerű tudományos beszámolók hitelét nagyban gyengíti az a körülmény, hogy egyik expedíciónak sem sikerült a titokzatos reliktumot legalább fényképen megörökíteni. A tájékoztatottaknak mindegyik híradásból tudomásul kellett venniök a rendkívül nehezen megközelíthető előfor- dulási körzet keservesen nehéz, a fotózást és filmezést akadályozó fel- tételeit. Bár egyik-másik expedícióvezető nem is a nagy páratartalom készülékrongáló vagy a filmnyersanyagot tönkretevő hatását kárhoztat- ja, hanem a félelmetes látvány olyan ideges kapkodást előidéző követ- kezményeit, mint az objektív védősapkájának fennfelejtését, a teleob- jektívre való átváltás elmulasztását vagy a figyelemelterelődés izgalmá- ban a képkeresőből való kitekintés hibakövetkezményét, mely zavarok folytán mindegyik expedíció fotográfusa sorra rontotta el felvételeit vagy pocsékolta el a filmszalagot... A legutolsó kongói dinoszauruszfelderítő expedíció 1983-ban volt. A rejtett állatok kutatására szövetkezett zoológusok szenzációs felfedezé- süket szétkürtölték a folyóiratokban, szaklapjukban értekeztek is róla, de azóta hallgatnak. Megelégedtek volna a szavahihetően hangzó be- számolóikban a kongói szörnyet nagyjából azonos módon jellemző, lé- tezését határozottan leszögező állításaikkal? E közleményekben pon-

Lányi György – A vizek gyilkosai tos térképrajzokat közölnek az előfordulási helyről, fotót a szörny fő tápláléknövényéről, annak alma nagyságú bogyójáról, de a mokele- mbembéről csupán a jellemzés alapján készített rajzzal kell beérnünk. Mind Roy Mackal, mind Marcellin Agnagna elismeri, hogy felfede- zésük térségébe további expedíciókat kell indítani a krétából „itt felej- tett" szörny közelebbi megismerésére. Mikor e sorokat írom - 1988 jú- liusában - öt esztendő telt már el a legutolsó dinoszauruszkutató kon- gói expedíció óta, de újabbról pillanatnyilag nincs tudomásom. Vajon nem lehetne-e a „titokzatos óriást" rejtekéből modern technikával kiűz- ve, szonárberendezéssel bemérni és helikopterről megfigyelni, és a nedvességnek is ellenálló tokba zárt fényképező- és fílmezőkészülékkel megörökíteni? Ha a tudomány számára ilyen felbecsülhetetlen értékű őslény rejtőzik a már ismert területen, a tehetősebb kutatócsoportok- nak a kecsegtető siker érdekében nyilvánvalóan megérné, hogy leg- alább olyan korszerű érzékelőműszerek párhuzamosan pásztázó légió- jával fésüljék át a körzetet, mint ahogyan azt a Loch Ness vizében re- mélt szörny esetében is elvégezték. Vajon miért ült el a szenzációs híresztelések zaja a kongói dinoszaurusz körül? Számíthatunk-e rá, hogy egy hatékony felderítő eszközök- kel jól felszerelt kutatósereg előbb-utóbb a végére jár a rejtélynek, s a közvéleményt nemcsak szemtanúi híresztelésekkel, hanem a kézzel- fogható dokumentumok bizonyító erejével győzi meg a tudomány igazi nagy szenzációjának ígérkező bejelentéssel, miszerint „a krétakori kongói brontoszaurusz valóságos kortársunk!" A felkiáltójel helyébe azonban egyelőre megfelelőbb egy óvatos kérdőjelet írnunk... Ám, hogy mennyire nem ülnek el a szenzációs hírek eddig soha nem látott szörnyek feltűnéséről, jelzi az imént fellapozott reggeli újság ke- retbe tördelt közleménye (Kínai „Nessie"? - Népszabadság 1988. augusztus 10.), amelyre csak jelen fejezet megírása után vagy két héttel fi- gyeltem fel. Így mintegy utóiratként, hadd egészítsem ki e sajtóinfor- mációval az ősvilági szörnyek mai létezését firtató fejezetet. Az Új Kína-hírügynökség jelentése szerint az ország északkeleti ré- szén, az Altáj-hegységben fekvő, 90 méter mély tavat a nankingi geográ- fiai intézet kutatói korszerű műszerekkel kezdték átfésülni. A kutatás célja, hogy kézre kerítsék azt a 10 méteres „vörös halszörnyet", amelyet egy iskola e tóhoz kiránduló tanulói és az oktatóik is látni véltek. A köz- leményben meg nem nevezett tóban a környék lakóinak régi tapasztala-

Lányi György – A vizek gyilkosai sa szerint rohamosan csökken az élőlények száma, s ezt ők egy falánk, nagy ragadozó szörny garázdálkodásának tulajdonítják. A kutatóknak - a rövid közlemény szerint - mindaddig csupán egy 88,5 centiméter hosszú, vörös színű ragadozó halat sikerült csak kifogniuk, ami persze nagyon messze van az iskolások látta (?) vörös halszörny 10 méteres méretétől. No meg a tó egész halállományát kipusztító falánkságot sem lehet egy ilyen méteren aluli „szörny" rovására írni... A skóciai Ness tó nevezetes szörnylakójához, Nessie-hez hasonlóan tehát a kínai tóban feltételezett „rokonának" létezését sem sikerült eddig bebizonyítani. A rejtett élőlények előkerítésében rendíthetetlenül bízó tudósok - ezúttal kínai kollégáik - azonban sehogyan sem tudtak belenyugodni a közvéleményt kiábrándító eddigi kudarcokba, s ezért műszereikkel - miként ez a hír is jelezte - tovább vallatják a „szörnyrej- tegetéssel" gyanúsítható vízi terepeket.

A vizek gyilkosai

A vizek gyilkosai

Presentation Transcript

A vizek és vízpartok élővilága

A k rnyezetv delem s a vizek

EK Útmutató a felszín alatti vizek monitoringjára

Felszín alatti vizek védelme

FELSZÍNI VIZEK II. vízfolyások vízállása a szabályozott folyóvölgy műszaki létesítményei

Felszíni vizek mintavétele

Felszíni vizek: vízfolyások, tavak.

FELSZÍNI VIZEK TRANSZPORTFOLYAMAT AI

Felszín alatti vizek védelme BEVEZETÉS

Vizek fényklímája

Felszín alatti vizek peszticidtartalmának mérése A szemléletváltás lehetősége

2008 a „Vizek éve”

FELSZÍN ALATTI VIZEK MONITOROZÁSA

FELSZÍNI VIZEK MONITORING RENDSZERE A VÍZ KERETIRÁNYELV KÖVETELMÉNYEI SZERINT

Felszín alatti vizek védelme ÁRAMLÁSI VISZONYOK

A szél és a felszín alatti vizek felszínformálása. Karsztosodás

A felszín alatti vizek

A környezetvédelem és a vizek

FELSZÍNI VIZEK TRANSZPORTFOLYAMAT AI

A felszíni vizek védelmének új szabályozása

Vizek keveredése

A FELSZÍN ALATTI VIZEK VÉDELME Elvek Folyamatok Szabályozások